Anyósomék megfojtanak túlzott aggódásukkal, törődésükkel. Más is van így?

sziasztok!

Segíteni a témában én nem tudok.

De nálunk is hasonlít a helyzet valamiben.

Az én páromat sem akarják elengedni. De mi még csak 22,23 évesek vagyunk, és a szüleinknél lakunk, nem vagyunk régóta együtt, kicsivel több mint fél éve. Ő is egy szem gyerek, ráadásul, még nem is igazán volt távol otthonról. Én meg egyetemista vagyok, és gyakorlatilag saját háztartást vezetek az albérletben. De ők nagyon féltenek minket. Nem akarnak ránk bízni annyit sem, hogy egy tésztát megfőzzünk együtt, pedig én már tudok ezt azt főzni. Azt mondták a szülei, hogy azt nem tudnák elképzelni, hogy a gyerekük egy másik városban lakjon, még ha az 10 km-re van is. Mondjuk én szeretem azt a várost, de mi van, ha a munka miatt máshogy jönne ki, és mind a ketten szeretnénk váltani.

Ráadásul a szülei annyira féltik, hogy mindig kifogásokat keresnek arra is, hogy eljöjjön velem és barátaimmal kirándulni. Olyan nonszensz kifogásokat, hogy ő túl magas, és nem fér el a sátorban, meg hogy ha esik az eső, és elázunk úgy meg lehet fázni, hogy bele is halhatunk. Sokszor már az agyamra megy. És a párom is túlságosan ragaszkodik hozzájuk. Remélem azért még nálunk változnak a dolgok. Igaz ő nem annyira felnőtt még, de így sose lesz az. Mert én is akkor lettem felnőtt, amikor elkezdtem önálló lenni. Tudom, hogy akár jogos is lehet azt mondani, hogy még nem vagyunk felnőttek. De anyukám ilyen idős volt, mikor én születtem. Én szeretnék fiatalon babát, úgy 25 éves korom körül, és a párom is szeretne korán. De félek a szülei ettől teljesen kétségbe esnének.

Kedves Kérdező!

Nekem is ugyan ilyen a helyzet: jóindulatú, de túl szerető anyós.

Első pont volt, hogy a férjemet kellett erről meggyőznöm, (persze, akkor még nem voltunk házasok), hogy ez így nem helyén való, hogy ő 33 éves, az anyja mondja meg, hogy mit csináljon, meg hogy bár albiban lakik, az anyja állandóan csomagolja neki a kaját.

Felfogta, megértette, onnantól pl. megmondta az anyjának, hogy most már a menyasszonyom főz rám, nem kell, köszi

Aztán esküvő után azt akarta az anyja, hogy állandóan menjünk hozzájuk (ja, persze azzal is próbálkozott, hogy lakjunk náluk, de azt a férjem is mondta, hogy felejtse el, inkább albérlet, mint együtt bármelyik szülővel)

Ezt is először a párommal kellett megértetnem, hogy nekem vannak feladataim, dolgaim, időbeosztásom, és nem úgy működik,hogy most az anyja kitalálja, hogy ő főzött nekünk, és menjünk, és különben irgum-burgum. A férjem megértette, és most már ő pattintja vissza az anyját, de mai napig nagy türelem kell páromhoz is, mert néha elhomályosodik előtte ez, és akkor megint szólnom kell.

Anyóssal első körben kemény voltam, tisztáztam vele, hogy nyíltan, hogy NEM VAGYUNK GYEREKEK, van munkánk, fizetésünk. Akkor berágott rám, de engem nem érdekelt, nekem kellett a féjrem.. Aztán többször kedveskedtem neki, és rájött, hogy nem vagyok én szörnyeteg, aztán újra közel került nagyon megint, most megint befeszítettem, szóval nekünk ez úgy megy, (és már más is mondta ezt) hogy HÚZOD, ERESZTED. Mint a lovon a gyeplőt. Kell adni nekik szeretetet, ezért muszály néha húzni a kapcsolaton, de azért mindent nem kell megengedni, ilyenkor meg normális hangnembe el lehet mondani, hogy bocsi, de ezt nem visszük el, ne sértődj meg, de nem kérjük. (persze biztos megsértődik, de tök mindegy, majd megenyhül) Tehát én eddig még mástól sem láttam jobb megoldást, mint ez a húzom eresztem.

Mert a két véglet nem jó, sem az, hogy haragban lenni, sem az, hogy bemenni a hatalma alá. Sok sikert sorstárs.