Halt már meg olyan rokonod vagy közeli ismerősöd akinek a halála egyáltalán nem hatott meg?

Mit értünk azon hogy nem hatott meg?

Az egyik nagyapám annyira ideálisnak mondható körülmények között halt meg (és már betöltötte a 80-at, szóval nem is idő előtt), hogy nem igazán éreztem szomorúságot. Természetesen gyászoltam, és meghatott, de másrészt meg irigyeltem mert élete végéig jó egészségnek örvendett, és egy percet sem betegeskedett a halála előtt. Ha menni kell, én is így akarok menni.

Igen. De számomra a halál semmit nem jelent azon kívül hogy egyel kevesebb ajándékot kell venni.

Kapni amúgysem kaptam egyiktől sem soha semmit.

Csatlakozok a hármashoz!

100 éves nagyim halála nem "hatott" meg, pedig szerettem őt. Nagyon menni akart már, pedig nem volt beteg. Mindig azt mondja, hogy unja már az életet. Rengeteget aludt végül örökre elaludt.

Szép halál, nem sajnálom, teljes életet élt, makk egészséges volt! Az életnek pedig egyszer véget kell érnie. Inkább irigylem azt, ahogy meghalt, mindenkinek ezt kívánom.

Az az ember, akit nem nevezek apámnak, ilyen volt. Évekkel a halála után értesültem arról, hogy már nem él, de abszolút mindegy volt számámra. 12 évesen megtagadtam a vele való kapcsolattartást egy alantas húzása miatt (nagyon tepert egy ideig, de többé nem álltam szóba vele), pár év alatt valahogy feldolgoztam a gyűlöletet s maradt a nagy semmi.

A többi közeli rokonom halála megviselt, máig hiányoznak, szerettem őket :(.

Nagymamám. 86éves volt. Fél év alatt leépült, az utolsó két hétben "nem volt ott". Nem beszélt, csak riadt tekintettel nézett mindenkire.

Mikor a leépülése elkezdődött, tudta hogy ez a vég. Volt lehetőségem elbúcsúzni, nem maradtak kimondatlan dolgok.

Szerettem nagyon, és hálás vagyok, hogy nem szenvedett, nem voltak fájdalmai. Álmában ment el.