Gyerekkori veréseket/bántalmazásokat el lehet felejteni?

Fel lehet, de pszichológus segítsége nélkül nagyon nehéz. Én egy éve külön élek, és bár többnyire jól vagyok, stresszhelyzetben előtörnek az emlékek (nekem asztallapba és üvegpohárba verték a fejem), és félek, nem tudom kezelni.

Ha szeretnél beszélgetni vagy valami, nyugodtan írj privátban

21N

Most majdnem sírtam....de ténleg....mintha a bátyám írta volna ezeket. Ponosan ugyanolyan a történet csak ő kicsit idősebb.....

Mindenért ő kapott...legszívesebben minden verést magamra vállaltam volna. Emlékszem 4 év körüli lehettem mikor szinte minden nap sírva könyörögtem hogy hagyják abba. Nekem nem voltak olyan durvák csak a hátam hasították véresre a szíjjal meg pofonokat kaptam sokat....majdnem megsüketültem egytől mert elég erősen érte a fülem...évekig nem hallottam rendesen vele.

A bátyám sok furcsaságot csinált mióta végetért ez az időszak...volt hogy egy kissebb vita után fogta magát és csak úgy elment...én pedig meg kellett keresnem mert nem bírtam...féltem hogy nem jön többé vissza.

Nem tudom ki lehet-e heverni de bennem ezek mély nyomot hagytak és szerintem benne is....Sajnálom hogy te is ezeken mentél keresztül és teljes mértékben megértelek.

15/l

Én idősebb vagyok nálad (42) de rengeteg verést kaptam gyerekként. Így tapasztalatból mondom:

- elfelejteni csak az apróbb veréseket fogod. A végére már nem fogsz mind verésre, büntetésre emlékezni csak azokra amik elég durvák voltak. Pl: Az én esetemben, amikor anyám úgy megvert, hogy beszakadt a dobhártyám. Vagy amikor úgy megvert anyám újra, hogy felkapta a kötőtűt és a combomba szúrta. (később az orvos húzta ki) Vagy amikor elromlott a lift, és anyám dühös lett, akkor nyakast kaptam, hogy legurultam a lépcsőn és kitört a két első fogam.. Ezekre még ma is emlékszem, a kötőtű nyoma még ma is megvan. De az apró pofonokra, lökdösődésekre, vagy az ordenáré ordibálásokra már nem emlékszem. Ezeket elfelejti az ember. Amire meg emlékszünk azokkal együtt lehet élni. Ha nem süllyed bele az ember az önsajnálatba akkor szépen el lehet élni nyugisan, boldogan..

Én az apukámnak megtudtam bocsátani, legalábbis nem utálom, de nincs köztünk sok kapcsolat (ünnepekkor facen felköszöntjük egymást).

Tőle van egy 15 évvel fiatalabb tesóm, akit sose bántott, imádják is egymást. Apám pedig 3-4 éve sírva kért bocsánatot, hogy sajnálja a gyerekkorom, pocsék szülő volt, megérti, ha gyűlölöm. Mondjuk úgy, hogy az élet megbosszulta rajta a gyerekkori veréseket, egy megtört (és öngyilkossági kísérletet elkövetett emberbe) pedig nem rúgok bele.

Anyámat és az élettársát pedig utálom. Ezen nincs mit ragozni. Az élettársa molesztált, anyám meg bezárta a saját szobájának az ajtaját, hogy ne hallja a könyörgésem, hogy hagyjon békén.

Pár éven belül viszont már várható, hogy bedőlnek megint a hitelekkel (már elvesztették a házukat, rokonoknak több millióval tartoznak). És tudod mit? Alig várom, hogy a képükbe vágjam az ajtót, hogy menjenek koldulni a híd alá és dögöljenek meg.

Kegyetlenül hangzik, meg minden, de én nem bírom megbocsátani nekik.

Ja, anyámnak meggyőződése, hogy ő egy nagyon jó szülő és osztogatja gyermeknevelési tanácsait... Egy vicc :/

Egyébként nem gondolok rájuk, boldogan és elégedetten élem az életemet, nem jutnak eszembe napközben.

Rajtam is nem egyszer tört el anyám fakanalat, és gyakran meg is tépett, meg olyan is előfordult, hogy akkora pofont adott, hogy elestem, aztán még a földön rúgdosott és ordítozott. Azt lehet mondani, hogy akkor én még szerencsésen megúsztam, mert nem lettek maradandó sérüléseim, csak kék-zöld foltok, ami aztán elmúlt.

Engem még 23 éves koromban is megütött, miután elköltöztem otthonról karácsonykor - az sem volt véletlen hogy pont akkor! - aztán lecseréltem a telefonszámomat, külföldre költöztem a párommal és 2 évig nem is beszéltünk. Nem volt bennem harag, megbocsátottam neki, de egyszerűen nem hiányzott, nem is gondoltam rá abban az időben. Végre szabadnak éreztem magam, hogy nem kell beszámolnom neki mindenről, és így nem is tud mibe belekötni.

Azóta kibékültünk, de nem bírnék már soha többé a közelében élni. Így hogy külföldről évente kétszer hazalátogatok, az bőven elég.

Az ilyen nagyobb veréseket pedig nem hiszem hogy valaha el fogom tudni felejteni, de nekem sokat segített hogy tanultam pszichológiát, és rengeteg ilyen témájú könyvet olvastam. Úgy gondolom sikerült visszaszereznem az önbizalmamat, aminek hiánya (is) megkeserítette a kamaszkoromat.