A gyerekekkel szembeni szülői ártó hatások közül miért csak a fizikai erőszakot veszik komolyan, a folyamatos kiabálást, lelki bántalmazást, anyagi és érzelmi zsarolást miért nem tekintik ugyanúgy lényeges tényezőnek?

Az én szüleim mindig teljesen mást mutattak kifelé, mint ahogy a szűk családban viselkedtek. Hiába volt akkoriban még divat a családlátogatás, mikor iskolába mentem.

Az egyetlen nagymamám, akit ismertem, nagyon szigorú nő volt, mikor kicsi voltam, az udvarán a virágokat nagyon nagy becsben tartotta, ahhoz nem volt szabad hozzányúlni (egyébként nem ritkaságok), a ruhám nem lehetett poros, és nem ülhettem arra a székre, amelyikről kényelmesen felértem az étkezőasztalt, ha emiatt szóltam, hogy az alacsonyabbról nem érem fel, és a másikra szeretnék átülni, amire más (akinek a szék magassága nem számított) már leült, akkor el lettem zavarva az asztaltól, ha valamit nem jól csináltam, hozta a vesszőt, és rácsapott a lábamra, és mindig piszkált a soványságom miatt (ezt örököltem a másik oldalról, azóta valamennyire változott, de akkor, gyerekként nagyon bántott), és amikor elkezdtem pattanásosodni tiniként, amiatt is, a szemében mások gyereke volt az etalon, úgy éreztem, hogy engem nem is szeret.

Ugyanezt mamám eljátszotta egy unokatestvéremmel azzal a kiegészítéssel, hogy az apját folyamatosan szidta a kisfiú előtt, a gyerek egy időben kislány akart lenni, mert azt a következtetést vonta le a hallottakból, hogy a fiúk rosszak.