Milyen volt a gyerekkorod?

Moszkva tér nyilván...

telefon

"Mi ez ha nem irigység? Akinek jó volt azt lepontozzátok, de akinek rossz az 100%. Ezek a magyarok..."

Ez több okból sem igaz.

Honnan tudod, hogy ki pontozott?

Lehet, hogy valaki csak felnézett az oldalra és az nyomogat össze-vissza.

Ellenben aki úgymond "visszavág" az nem annak vág vissza aki lepontozta, hanem nekünk, akik NEM pontoztak le senkit.

Másik: Akinek tré gyerekkora volt, az tudja milyen amikor bántják, így mit bunkóskodna feleslegesen?

Plusz: Ha valaki beleszületik a luxusban az nem annak a valakinek az érdeme, így azt az illetőt NEM lehet sem dicsérni érte, SEM bántani/lepontozni, hisz ő nem tett érte SEMMIT!!!!!!!!!!!

Mellesleg meg mi jelentősége van ennek a pontozgatásnak?

Kit érdekel?

Engem is szoktak lepontozni tök normális kérdésnél, hozzászólásnál, vannak tök bunkó beszólások, meg köze nincs hozzá az illetőnek, de kötekedik, meg beszólogat. És akkor legyek gyerekes és kezdjek el vele veszekedni?

Most nem sértés képen, de aki mindent megkapott gyerekkorában, az esetleg egy kis értelmet nem?

Mert értelmes ember nem kezd ilyenek fenn akadni, hogy ki mennyi pontot kapott.

Megszülettem, cseperedtem, apámtól féltem, anyámtól kevésbé. Ha rossz voltam apám megvert, anyám az ágyra hasaltatva elfenekelt fakanállal/szíjjal.

Elváltak, anyám 2 hónappal apám kiköltözése után beköltöztette az újonnan felszedett fiatalabb pasiját. Hiteleket vettek fel, jól éltünk, majd a nevelőapám elkezdett molesztálni, anyám és idősebb testvérem szemet hunyt felette, addig kellett visítanom, zajonganom, míg anyám át nem rontott, hogy kuss, ekkor szabadultam.

Megszületett a kis tesóm (szerencsére fiú), otthagyták nekem pár hónaposan üvöltve, mert "jár nekik a szórakozás", majd anyám féltékeny lett, hogy csak én tudom megnyugtatni az öcsém, ő is elkezdett kikészíteni. Általános suli vége felé jártam, én főztem, mostam, takarítottam és gyereket neveltem hazaérve és mindenért én voltam a hibás, nevelőapám egyre messzebb ment, anyámmal egyszer összeveszett emiatt, többször nem került szóba, de folytatódott.

Fél évig ígérgettem, hogy elköltözök onnan, zsaroltak, hogy akkor agyonverik a kutyám (aki rendszeresen közém és a nevelőapám közé állt fenyegetően és rengetegszer kapott emiatt). Elköltöztem rokonokhoz kutyástól, bár fiatal korú voltam bőven, nem próbáltak visszavinni, mert féltek, hogy mit tudnék mesélni.

Szigorral felnőttem, 18 éves koromig nem maradhattam ki este 6 után, de alapból annyira visszahúzódó és félős voltam, hogy ez csak egyetemnél kezdett zavarni, akkor kitörtem.

A 90-es években nőttem fel egy csendes kis faluban, ahol csak magyarok éltek, magam volt a mennyország.

F

Egy szegényes kis házban nőttem fel a testvéremmel és a szüleimmel együtt egy pest megyei kistelepülésen.

A szüleim mindketten tényleg nagyon szegény családból származtak, apukám édesanyja a háború alatt halt meg, így árván nőtt fel, édesanyámék 9-en voltak testvérek és már kis korától sokat kellett dolgoznia a földeken.

Ők már előre léptek egy fokkal: mindketten tanultak (édesapám technikus lett, édesanyám már felnőttként, gyerekek mellett éegyetemet is végzett).

Két szobás, kb. 55 négyzetméteres kis házban nőttünk fel, ami szerény volt, de tiszta.

Szeretetben éltünk és a szüleink tényleg igyekeztek erőn felül megadni nekünk, ami csak telt tőlük és sokat törődtek velünk, a családunkban érték volt az olvasás, a jó tanulás, a házimunkában való segítés.

Volt egy kis konyhakertünk, tartottunk csirkéket stb., így mi gyerekek is kivettük a részünket a ház körüli teendőkből.

A szüleim dolgos, szerény emberek voltak. Sajnos már nem élnek, de mindkettőnkre büszkék lennének.

Tényleg nem voltunk gazdagok, de mindig tisztán, vasalt ruhában jártunk, később, már felnőttként értettem meg, hogy milyen nagy áldozatot hoztak, amikor inkább zeneiskolát fizettek, később nyelvtanulást, kollégiumot, egyetemre jutást. Nagy nyaralásaink, külföldi utazásaink sosem voltak, de az iskolai kirándulásokra mindig el tudtunk menni és középiskolban már pl. énekkarral, tudományos versennyel stb. mi is kijutottunk külföldre.

A testvéremmel együtt mindketten diplomás, tanult emberekké váltunk, de megbecsüljük a kétkezi munkát is- a mai napig nem okoz gondot a háztartásvezetés.

Sokat köszönhetünk a szüleinknek, akikben megvolt a törekvés arra, hogy a szegénységből a tanulással, tisztességes munkával igyekezzenek kitörni.

Ma mindketten az átlagnál kicsit jobban élünk a testvéremmel (ő már külföldön, ottani állampolgárként boldogul és a szakterületén elismert tudós-kutató), gyermekeink is vannak és nagyon remélem, hogy én is át tudom adni nekik azt a sok türelmet, szeretetet, a tanulás, fejlődés fontosságát, amit az én szüleim adtak nekünk.