Szerintetek csak azt tudjuk igazán, egész életünkön át szeretni, aki a rokonunk?

Az én rokonságom nagyon széthúzó, sokan kétszínűek, érdekemberek, és a legtöbbükkel csak temetéseken vagy esküvőkön találkozunk. Nem érzek szeretetet se felőlük se feléjük. Közömbösek a számomra, mint akárki más, aki szembe jön velem az utcán.

Szerintem azért nem lehet valakit szeretni, mert a rokonunk. Én legalábbis azért nem tudok szeretni senkit. Úgyhogy szerintem ne állítsd olyan biztosan, hogy mindig szeretjük a rokonaikat. Én nem szeretem mindet. Valamelyiket azért mert nem is ismerem (de hát rokon, akkor elvileg nem is kéne ahhoz ismernem? Áhh ez nem így van) valamelyiket meg azért mert nem tetszik a jelleme. És ebben nem akadályoz hogy rokon. A családdal, testvérekkel azért tűnik úgy hogy sosem hagyod el őket, mert velük nem laksz együtt, nem vagytok összeházasodva, nem velük éled az intim életed, nincs kötöttség amihez viszonyíthatsz. Nekem a párkapcsolat a legfontosabb az életemben, a párom szeretem a legjobban. Jobban mint a családom. De a szerelem egy sokkal intenzívebb érzelem, és az érzelmek nem mindig állandóak. Én ha el is válok valakitől, attól még szeretem... Hacsak nem tesz olyan hogy megundorodjak tőle, de ezt családtag is megteheti akkor avval sem állok többet szóba. Szerintem nincs igazad. Vagyis én nem úgy élek ahogy te.

Előző vagyok. Pontosabban senkit nem szeretek azért mert rokon, csakis azért mert tetszik amilyen. Ha nem tetszik a jelleme akkor lehet a testvérem is...

Nem egészen. Sajnos ők is /család, testvérek/ tudnak olyan dolgokat művelni, melyek után már nem lehet őket szeretni, néha még megbocsátani sem. Ilyen az élet. Én inkább szeretek egy jó barátnőt, mint egy számító, haszontalan, szüleit meglopó testvért.