Valószínűleg már jó ideje szülés utáni depresszióm van, de nem segít senki?
és úgy érzem, hogy egyre mélyebbre süllyedek benne. Még egy éve a férjem vágta a fejemhez egy veszekedés közben, ami után remegős sírógörcsöt kaptam, hogy beteg vagyok és menjek el orvoshoz. Persze ezt a veszekedés hevében mondta, de utána nagyon elgondolkoztam ezen, utánaolvastam, és elég sok minden illett rám, védőnővel is megosztottam a gondolataimat, ő is azt mondta, hogy talán erről van szó, és azt tanácsolta, hogy próbáljak meg kicsit kimozdulni otthonról, hobbit, kikapcsolódást találni, bármi, és hogy mindenképpen kérjek segítséget a családtagoktól.
A férjemnek, amikor ezt elmondtam, azt reagálta, hogy persze, mindenben támogat, menjek és csináljam a dolgaimat. Hát annyit dolgozik, legtöbbször még hétvégén is, hogy erre semmi esélyem. Max este 11 után...köszönöm (most sincs még itthon). Ha nagyritkán ránk szakad egy szabad este, vagy kivételesen egy teljes nap, azt meg szeretnénk együtt tölteni.
Anyukám konkrétan közölte, hogy ez csak hiszti, és szedjem össze magam. Egyáltalán nem segít gyerekvigyázásban, az unokázás kimerül abban, hogy néha munka után beugrik fél órára. Meg is mondta, hogy ő ennél többet nem akar vállalni, most repült ki a legkisebb testvérem, élni akarja az életét, nem megint gyerekkel foglalkozni. Másik nagyszülők meg messze élnek, félévente egyszer látjuk őket.
Szóval azóta eltelt egy év, és én már komkrétan azt veszem észre magamon, hogy semmihez nincs sem kedvem, sem energiám, hogy egy taposómalom az életem, ami nem visz sehova. Itthonról dolgozom, tehát munkatársakkal sem találkozom. Nincs kihez szólnom, a barátaim elmaradoztak, mert nagyon ritkán tudtam velük találkozni (kb. fél évente egyszer). Nemrég azon kaptam magam, hogy azt a 4-5 órát, ami a bölcsiből való hazajövetel és a fektetés között van, csak kibekkelem, számolom vissza a negyed órákat, hogy még ennyi van hátra. Úgy kell rávennem magam, hogy érdemben foglalkozzak a kicsivel, aki meg örül, hogy velem van. Ilyenkor meg persze elfog a mérhetetlen bűntudat és sírva fakadok.
Nem ragozom tovább, így is hosszúra sikeredett, de rettenetesen egyedül érzem magam, és kilátástalannak tűnik a helyzetem, az életem. Olyan jó lenne, ha valaki végre észrevenné, hogy mennyire magam alatt vagyok, és felkarolna, mert úgy érzem, ebből egyedül már nem tudok kijönni. Ha a férjemmel meg akarnám beszélni, mindig racionális érvekkel megmagyarázza, hogy nem olyan rossz az életem ezért meg azért, és erre nem tudok mit reagálni, mert attól még úgy érzem...gondolom ez a depresszió.
Szia. Én is hasonló cipőben járok. Csak még keményebb, külföldön élek, a férjem tőlünk 80 km-re dolgozik. Igy nem jár haza, csak hétvégén, mert nagyon drága az útiköltség. Két pici gyerekkel vagyok itthon már 5 éve nem volt semmi kikapcsolodásom, gyakorlatilag egyedül nevelem a két fiunkat. Mindent egyedül oldok meg nagyrészben.
Nincsenek barátaim csak otthon, néha e-mailt váltunk. Az egyetlen kikapcsoldásom, amikor anyukámnál beszélgetek skypen.
A nagyobbik csemetém most kezdte az ovit, igy ez az egyetlen kimozdulásunk, hogy reggel megyünk az oviba, délután meg megyünk érte, de közben a kisebbik mindig itt van velem.
Nekem pl segít, hogy amikor a gyerekeket lefektetem megnézek egy szép filmet, vagy olvasok.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!