Miért van együtt két ember, ha alap dolgokban sem tudnak megegyezni? Mi értelme húzni egymás idejét éveken keresztül, úgy hogy mindkét félnek teljesen más az elképzelése az életről?

Csak közhelyekkel lehet válaszolni.

Mert a megszokás nagy úr.

Mert jobb a régi biztos, mint az új bizonytalan.

Az emberek félnek a változástól.

Szóval ezek és ehhez hasonlók. Viszont nagy az igazságtartalmuk.

tipikus se veled se nélküled kapcsolatok...

vele nem ideális, de nélküle nem bírja ki. Ez van. Az érzések nem mindig logikusak.

Nem tudhatod mi folyik a háttérben!

Amit leírtál, rólunk pl mindenki ezt gondolja, mert sajnos ezt látják, a valóság pedig nem érdekli őket, egyszerűbb azon csámcsogni, hogy na ezek már megint nem tudnak valamit megoldani. Sokat veszekszünk, sokat sírok miatta, de haraggal még sose feküdtünk le aludni, mindig sikerül megbeszélni a dolgot, és ha elsőre nem is, de próbáljuk betartani az ígéreteinket. Aki pletykálni akar, az soha nem lesz kiváncsi arra, hogy rendbe jöttek-e már a problémáink, mindig azzal lesz elfoglalva hogy épp veszekedünk valamin.

Nincs egy hónapja, hogy ugyanez a kérdés volt. Kérdező, azt is te kérdezted? Hidd el, annál sokkal többet most sem fogsz kapni, mint amit akkor írtunk.

Amgy miért foglalkozol ennyit mások életével? Ha ők együtt akarnak lenni vitáik ellenére, hát legyenek!

Nekem az a véleményem, hogy igazad van, tök értelmetlen egymás idejét rabolni... Csakhogy... ha az ember önmaga van egy ilyen kapcsolatban, akkor nem könnyű neki teljesen kívülről szemlélnie mindent és pikpak lezárni az egészet, hiszen kismillió de és ha van, ami miatt vagy nem teszi meg, vagy húzza-halasztja...

Pl. itt az én példám: az első komolynak mondható kapcsolatom... Igazából csak az érdeklődésünk és a hobbijaink voltak hasonlóak. Eleinte szuper közös programokat csináltunk. Bár nem voltam full szerelmes, nem volt az ideálom a pasi, de úgy gondoltam, hogy félreteszem a "külsőt", és koncentrálok arra, hogy olyan dolgok érdeklik, mint amik engem is. És nálam az, hogy belementem a kapcsolatba, azt jelentette volna, hogy oké elfogadom, ő az igazi, kitartok mellette, közösen megoldunk mindent....

Csakhogy szép lassan kiderült, hogy neki teljesen más az elképzelése az életről, máshogy éli a mindennapjait, más az egész értékrendje. Nem tudtunk együttélni, nem telt el hét vita nélkül. Mégis sok éven át kínlódtunk...

Mindig nekem kellett volna mindenben alkalmazkodnom, és ezt persze én sem tűrtem... Veszekedtünk, aztán ő elfelejtette hamar, én meg foylton szenvedtem, hiszen meg nem oldottunk semmit. Nem lehetett beszélni sem vele.

Miért csak évek múltán szakítottam vele végleg?

-Túl fiatal voltam, nem lláttam jól át a dolgokat.

-Nem tagadom, én is féltem attól, hogy egyedül rosszabb lesz. Bár szerencsére társfüggő mégsem vagyok, de akkor is...

-Kishitű voltam, nem gondoltam, hogy találok mást.

-Bíztam benne, hogy egyszer mégis megérti mit szeretnék.

-na meg a megszokás...

De annyira nem bírtam már, hogy azt mondtam vége, és soha többé vele! És ez volt életem legjobb döntése. Jobb egyedül bízni, hogy találkozok egy magamfajtával, mint szenvedni és magányosnak lenni egy önző alakkal...

Szóval egyszer kipróbáltam ezt a kutya-macska kapcsolatot, és nem jött be... Én is észreveszem, ha más ilyenben van, de más életébe nem szólhatunk bele. Ha magától nem jön rá, nem érti meg, akkor...