Az 50-es években hogy működött az udvarlás? (inkább vidékre gondolok, bár a városi szokások is érdekelnek)

Az 1950-es években többségében még a család döntött a házasságról. (a saját döntés kb. 1960-as években terjedt el, amikor véglegesen eltűntek a magán birtokok)

Tehát a két család megegyezett, ezután mehetett a fiú a lány családjához udvarolni. Ez pár alkalmat jelent, amikor a családdal ebédelt, de kettesben nem maradhattak. kb. ennyi történt az eljegyzésig.

A kedvenc könyvemből egy részlet, ami idevág! Kicsit hosszú, de nem volt szívem kimazsolázni belőle:

„ Voltak helyek, ahol szinte minden esetben a szülők döntöttek arról, hogy ki legyen gyermekük társa, gyakran előfordult, hogy figyelmen kívül hagyták a fiatalok érzelmeit. Gyakran a párválasztás már a gyermek-, illetve iskoláskorban megtörtént. Az iskola felsőbb osztályaiba járó fiataloknak már kisszeretőjük volt, s tanulmányaik befejezése után sokan hamarosan össze is házasodtak. Több adattal rendelkezünk arról, hogy a szülők kiszemeltek saját gyermekükhöz korban és anyagi helyzetben hozzáillő gyermeket, s azután mintegy egymásnak nevelték őket. Előfordult, hogy ezt az akaratot 10 éven aluli gyermekeknél rituális tárgyak cseréjével meg is pecsételték. Peröcsényben a tebeküldés jelentett komoly házassági ajánlatot, és ezt a kislány szülei ing küldésével viszonozták (Erdélyiné 1958). Hasonló szerepe volt Heves megye egyes községeiben a májfa vagy újabban virágkosár ajándékozásának, illetőleg elfogadásának. 4–5 éves gyerekek is vitték apjukkal a májfát 1–2 éves kislányoknak (Bakó 1983). Olyan vizsgálatot azonban nem ismerünk, ami e zsenge korban tett elkötelezések beteljesülési arányát bemutatná. Az adatok nagyobb része arra utal, hogy a komoly lépésekre akkor került sor, amikor a szülők elérkezettnek látták a házasságkötés idejét. Általában a gazda határozta meg az időt, mikor a nőtlen legény házasodhatott. Házasulandó sorba került legénynek az apja egy tallért adott annak jeléül, hogy megházasodhat, ezután a legény ezzel a tallérral ment az általa választott leányhoz. Volt, hogy az apa maga gondoskodott a leányról, „ha a kutya kutyát eszik, ennek így kell lennie!” alapon, és ha egyet kiszemelt, keveset törődött azzal, tetszik e a legénynek vagy sem. Elvárás volt, hogy a lány három-négy évvel ifjabb legyen a fiúnál. A legénnyel szemben pedig követelmény, hogy a katonai szolgálatát letöltve, biztos megélhetése legyen. A választásban a vagyoni helyzet, a vallási hovatartozás és a társadalmi rang volt a döntő. Fontos szempont volt, hogy a házasulandók lehetőleg hasonló társadalmi helyzetben lévők, hasonszőrűek legyenek, a guba gubával, suba subával elv alapján, ahogy mondták, föld a földhöz mehetett, vagy más szóval: szekeres a szekeressel, talyigás a talyigással. A földműves családból származó lány csak kivételes esetben ment férjhez iparos vagy értelmiségi családból származó fiúhoz. Ennek gazdasági okai voltak. A megélhetést falun jórészt a földtulajdon biztosította, ezért ajánlatos volt a közelben egyesíteni a gazdálkodási területeket, és szem előtt tartani annak nagyságát. Fontos volt, hogy később, az örökösödés alkalmával hány felé oszlik a birtok. Ugyanakkor a párválasztás egyesek számára lehetőséget jelentett e zárt rendszerből való kilépésre, egyéni sorsuk esetleges jobbítására. A szülők választásában a vagyoni helyzet volt az egyik legfontosabb szempont, különösen a lányokat igyekeztek minél előnyösebb házasságra rábeszélni. A legények viszont óckodtak gazdagabb lányt elvenni, mivel a módosabb családban egész életükön át sok megaláztatásban volt részük, „az ilyen férjnek nem vót böcsülete, mindig dolgoztatták”, szokás szerint a jobb módú család érzékeltette, hogy a másik fél nem ugyanannyit vitt bele a házasságba. „Jómódú fiúhoz möntem férjhez. Nekem vót egy szerelmem, de annak nem vót háza és állandóan szekált anyukám, hogy az én lányom ne menjen árendás házba.” Másutt a szülők figyelmeztették a lányukat: „Amazt válaszd! Ne told a gyerököt talicskával a hagymafődre”

Szabadabb választási lehetősége volt annak a lánynak vagy fiúnak, aki önállóan tartotta el magát, vagy vagyontalan családból származott, ahogy mondták: a maguk szegénységére házasodtak. Szintén kisebb volt a szülői ház korlátozása az iparosok körében. Leendő társuk megválasztásában a legények állást foglalhattak a múlt században is a gazdasági fejlődésben előrehaladottabb területeken. Akaratukat azonban így is egyeztetni kellett a szülőkkel. A legkevesebb lehetőségük a lányoknak volt: őket választották. Az ő szabadságuk fegfeljebb csak e választás el nem fogadására terjedhetett ki.

Leánynézésre akkor került sor, mikor a házasulandó felek csak közvetítő útján ismerték egymást. Eme közvetítőknek, akik általában a faluban élő idősebb asszonyok, távolabbi rokonok voltak, az ország különböző vidékein érdekes és sokszor jellemző nevet adtak: köszköpü, mányik, szeméttipró, tudatóasszony. Dunántúlon: kullogó, csoszogó, szörző, pokolpemét; Hajdúságban: gyalogszarka, gyalogsátán; Hajdúnánáson: kommendáló asszony; Kecskeméten: susogó; Hódmezővásárhelyen: pemetasszony, követasszony, Erdélyben: nánás; Alföldön gügyünek nevezték őket, kiknek fizetsége egy zsák tisztabúza és brokátselyem kendő volt. Ritkán egyedülálló férfiak is betöltötték ezt a szerepet.

Nagyon sok házasság köttetett kommendálás útján. Hogy miért? „…mert akkoriban a szegény-ember borja fiának kellett menni béresnek, hónapszámosnak, cselédnek szolgálni, hogy fel tudjon ruházkodni, na meg egy kis induló tökét gyűjtsön, mire eljön az az idő, amikorra majd a maga gazdája akart lenni. Onnat nem lehetet ám a kórzóra vagy a bálakba eljárni… mert nem azért fizettek a cselédnek, hogy hétvégeken puccbavágja magát, aztán menjen szórakozni. Amikor viszont karácsonyra kitelt az idő, az a néhány nap újévig kevés volt arra, hogy egy magához valót szemeljen ki, akivel majd az életét leéli.”

A lányhoz több legény is járhatott udvarolni. Mindet fogadni illett, s a lány csak burkoltan jelezhette, kit választana szívesen. A legény sötétedéskor indult el, megverte öklével a kaput, mire a lány kiment hozzá, de a legény nem ment be, végig a kapuban ácsorogtak, vagy a kapu melletti padra ültek. A beszélgetés nyáron egy-két óráig, télen rövidebb ideig tartott. Ha az anya már sokalta a diskurzust, berendelte a lányát.

Az már komoly udvarlásnak számított, ha a legény bemehetett a házba, ezt elsődleges nyilatkozásnak tekintették. A hétnek kijelőlt napjain történhetett a látogatás, és nem volt illendő sikáig időzni. Ha ezt az íratlan szabályt megszegte a legény, a háziak csúfságból vagy figyelmeztetésképpen apró csínytevést követtek el ellene, pl: fokhagymát tettek a zsebébe.

Látogatások alkalmával, búcsúzáskor a legény kezet fogott a házbeliekkel, de a lánnyal nem. Ez volt a jel, hogy kísérje ki a pitvarba, és ott búcsúzzanak el egymástól. A pitvarajtó verécéje köztük volt, fiú kívül, a lány belül állt, úgy búcsúzkodtak. A lány anyja persze éberen fülelt a kinti sutyorgásokra.

Ha úgy tünt, hogy házasság lesz a dologból, akkor a legény kalapjára rozmaring került, ez is jelezte, hogy komoly szeretője van, és ezek után más legény már nem látogathatta a lányt.

A fiatalok gyakran megajándékozták egymást. A lányok zsebkendőt hímeztek, a legények pántlikát vettek, csigacsináló bordát, orsókarikát készítettek. Táncmulatság közben, ha a legény elvette a lány kendőjét, és a lány nem vette vissza, ezzel jelezték egymás iránti vonzalmukat. Bizalmasabb kapcsolatot jelentett, ha a lány regutavirágot adott a legénynek. Regutapántlika volt annak a szalagnak neve, amelyet még a múlt század elején is a katonai sorozáson alkalmasnak talált legények, az újoncok viseltek, a sorozásról hangos nótaszóval hazafelé jövet. Tápén minden regruta átadta a maga pántlikáját annak a lánynak, aki kedves volt számára. Ennek fejében azután a lány három egymást követő vasárnap reggel szép rezgős, vásárolt csináltvirágot küldött a legénynek, aki ezt föltűzte, és így ment a templomba, mulatságra. Később a virágot tükör, fénykép mellé tűzve őrizték tovább.”

Mindkét nagyszülőpárom az 50-es években már házas volt, mindkettő szerelmi házasság. Ahogy mesélték, ugyanúgy zajlott minden, mint ma.

Az egyik "tinikori" szerelemként indult, egymás közelében laktak, sokszor együtt "csavarogtak" (séták...).

A másik munkahelyi kapcsolat volt.

Az egyik város, másik vidék.

A mamámnak már vőlegénye volt, mikor a papámat (katona volt), náluk szállásolták el.

Addig hajtotta a mamát, míg megállt neki. :) Már több, mint 60 éve házasok. Sajnos mamám alczheimer-kóros, de papa minden nap 2x látogatja, eteti-itatja...annyira csodaszép, hogy sajnálom, h nekem ez sose fog megadatni. Akkor még jelentett valamit a jóban-rosszban, egészségben-betegségben...