Miért van az, hogy 21 évesen még ilyen vagyok?

Én is 21 vagyok. Otthon lakom, dolgozom.

Sokszor en is ezt erzem, es ez abbol fakad hogy itthon gyereknek neznek akarmi van. Hiaba probalok onallosodni, folyton bantanak es lehuznak, gyereknek neznek...

Én is jártam így.

Elromlott tél közepén a fűtés, amíg csinálták, azegy éves lányommal két hétre visszaköltöztem.

Hát, durva volt. A legdurvább az a pillanat, amikor készültem át barátnőmhöz a lányommal, anyukám meg nem akart elengedni.

Az egész család szeme elkerekedett.

Utána anyukám bocsánatot kért, és elmagyarázta hogy ötven évesen is az ő gyere leszek, és nehéz összeraknia azt hogy anyuka vagyok már én is. Hiába látott végig a terhesség, szoptatás alatt. Akkor se.

Szóval kiegyeztünk abban, hogy jól áll nekünk a távolság.

Ami amúgy vicces, hogy anyukám pont ezt éli át nagymamámmal.

Mert magadat is gyereknek érzed, és ők is gyerekként kezelnek. Ha elköltözöl se várd, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnik a dolog, csillapodik, persze, de nem szűnik meg. Amíg viszont magadat is gyereknek, tininek definiálod, addig akaratlanul úgy is viselkedsz, és ha egyikőtök (se a szüleid, se te) nem kezditek el a leválást (akár elköltözés, akár "csak" felnőttként, egyenrangú partnerkánt való viselkedést) addig a helyzet így is marad. Akkor is, ha 30 leszel. Amíg otthon laksz, addig is hiába próbálnál egyenrangúként megszólalni, ha ebben nem partnerek, akkor legfeljebb szemtelen kölyök leszel, és amíg az ő házában az ő kenyerét...

Javaslom, költözz a koli után albérletbe, és a munkádból tartsd el magad. Anyudék eleinte segíthetnek (kajával, pénzzel), de kezdj el önállósodni. :) Egyébként semmiről nem vagy lekésve, aranyosak vagytok, és nem vagy egyedül 21 évesen ezzel a "problémával".