Veletek előfordult már, hogy elegetek van mindenből? Hogy lehet ebből az állapotból kimászni?

Képtelen vagyok pozitívan gondolkozni már. Anyagilag teljesen lesüllyedtünk a férjem mellett eltöltött 26 év alatt. Én nem ilyen családból származom. Fel kellett, hogy éljük miatta mindenemet. Ő nyugdíjas, illetve már járadékos, csak a kocsmában ül. Nekem akkora tartozásaim vannak, hogy 2006 óta fele fizetést kapok, 50% levonás. Közalkalmazott vagyok, 28 év szolgálati idő után, nem kapom meg a 8. általános minimál bért sem alapbéremnek. Más juttatásunk nincs. 3 gyerekünk van. A nagy fiamat 8 évi együttélés után két hónapja kirúgta az élettársa. Nem hozhatott el semmit, csak a kutyáját. Két unokám ott maradt, és nem is ő foglalkozik velük, hanem az anyósék. Vidéken élnek, tőlünk 50 km-re. Láthatás is nehézkes. A középső lányom látja, hogy nincs értelme tanulni, mert nem haladunk, nem tudok lelket verni bele, hogy legalább majd külföldön jobb lesz. Ő ugyanis alig várja, hogy kitelepüljön. Jó tanuló, de már tényleg nem érdekli a tanulás. Ugyanis olyan segítő pályázatokról hallunk más népcsoportot illetően, ami már őt is irritálja. (Elnézést, ha valaki itt liberális.) Mi sehonnan nem kapunk segítséget. A kisebbik fia "barátnőjét" tegnap zavartam el, mert elegem lett belőle. Pont olyan, mint a nagyobbik fiam "párja" volt. Tudom, sokan elítélnek, hogy miért szólok bele a gyerek életébe, de még csak 15 éves. A nagyfiaméba nem szóltam bele soha, csak tűrtem, hogy szenved... Ez lett az eredmény. A kisebbik fiam barátnője cigizik (mi nem), egyszerre több fiúja is van, kihasználja a fiamat, bulizni jár, iszik... Ebből lett elegem. És még a lányomat is cikizte, hogy neki még nincs fiúja. Igen, mert a lányom meg az alkoholista, semmire kellő, nagyképű rendőr apja miatt magasra tette a mércét. Anyukám két hónapja elesett, eltört a gerince. De nem tudok otthon maradni, mert melózni kell. Volt hétvégi telkünk, széthordták (megint elnézést a liberálisoktól), nem kárpótol a város, sem a rendőrség. Ha meglenne, élhetne ott a fiam a kutyával. Mert nincs útban, de 58 m2-en élünk most, gyakorlatilag 5 felnőtt, egy rottweiler (aki eddig kertes házban élt) és egy macska. Senki sem segít. A célom eddig az volt, hogy külföldre megyek dolgozni. De nincs tőkém kiindulni. Amit esetleg el tudnék tenni félre, mindig kell valami másra. Meg anyu betegsége is most itt tartott. Pedig jó lenne. A pénz is, meg hogy egy kicsit ezektől a gondoktól is távol legyek.

Én épp ma vesztem össze sokadszor a férjemmel, hogy nem vagyok hajlandó dolgozni járni. Kérem, hogy aki nagyon feminista, és önállósági párt, ne szidjon, nagyon rossz a lelkiállapotom. Az, hogy miért nincs kedvem dolgozni? A férjem (aki fiatalabb tőlem 3 héttel), 2006. április 24 óta nem dolgozik. Először "csak" táppénzen volt, mert ez kellett ahhoz, hogy nyugdíjaztassa magát. Ez megtörtént 2007. október 15-tel. Tehát ennyi ideje ül otthon. Amikor nyugdíjazták nem volt még 39 éves. Persze másodállása nincs, csak a kocsmában ül nyitástól zárásig. Igaz, a saját pénzét issza el. De nekem még, ha a 40 évet számolom 12 évem van, ha a 65 évet, akkor 18 évem a nyugdíjig. Közalkalmazott vagyok, létszám stop van, már mindenféle munkát kell végeznünk, konkrétan már 5 ember különféle munkáját és az alap bérem 4 ezerrel van a 8. általános minimálbér alatt. Nem akarok dolgozni járni, mert 28 év szolgálati idővel sehol sem tartok, nem becsülnek meg sehol. És a férjem ma reggel arról tartott szemináriumot, hogy olyan nincs, hogy nem dolgozik az ember. És ilyenkor hiába mondom, hogy van, mert te sem dolgozol. Akkor csak veszekszünk. Mert hogy szerinte az ő munkáltatója előre kifizette az államnak az ő nyugdíjat. Igen, ez így van, csak épp az ő munkáltatójának nincs és nem is volt, nem is lesz saját pénze, az emberek adójából van bevétele, tehát az emberek adójából fizette ki előre a férjem nyugdíját. És ezen nagyon összeveszünk mindig. Én hálát adnék a jó Istennek, ha hagyná, hogy otthon maradjak. Mert ugyanakkor a házimunkát elvárja, megköveteli.Az eltelt 10-15 évben 5 betegségre tettem szert, amik már életem végéig elkísérnek. Na, kinek jobb az élete? Tudom, mindenkinek a maga keresztje...

Az előző munkahelyemen megbecsültek. És ott "alkottam". Még főigazgatói dicséretben is részesültem. 17 évig dolgoztam ott. Aztán jött az mdf és eladták. Rengeteg munkahely szűnt meg, köztük az enyém is. 2 évig voltam munkanélküli. Valamikor ott kezdődött ez az érzés, hogy nincs értelme az életemnek, mert nincs szüksége rám senkinek. 2005. óta dolgozok a mostani munkahelyemen. Jó itt, csak hát... se pénz, se béren kívüli, se dicséret, se tovább tanulási lehetőség... Még ha magánúton csinálom, sem engedik... De már több ember munkáját kell végeznem, mert ugye a közszférában létszám stop van. Tehát még a munkámban sem tudom kiélni magam