Hihetetlen dolog történt velem, és nem tudom, mit tegyek, szinte sokkot kaptam!? Mi a véleményetek a helyzetemről?
30 éves nő vagyok. Kb 10 évvel ezelőtt nőgyógyászati problémák merültek fel nálam, majd sok-sok vizsgálat és orvos után kerek perec kimondták, hogy az életben nem lehet gyerekem. Elég nagy trauma volt ez nekem 20 évesen, de szép lassan elfogadtam, sőt "rájöttem" (vagy bemeséltem magamnak), hogy igazából amúgy sem szeretnék. Éltem tovább az életem, tudatosan olyan férfiakkal próbáltam ismerkedni, akik szintén nem szeretnének családot. Ez kb annyit jelentett, hogy az olyan férfiakkal, akik akarnak gyereket, pár randi után inkább megszakítottam a kapcsolatot, hogy ne okozzak magamnak és neki is fájdalmat a későbbiekben.
5 évvel ezelőtt, 25 évesen megismertem álmaim férfiját. Addigra én már végeztem az egyetemmel és jól fizető, jó munkám lett (mérlegképes könyvelő). Párom szintén jól menő vállalkozó, aki a munkájának/karrierjének él, nem szeretne gyereket. A kapcsolatunk szinte álomszerű volt, s mivel úgysem lesz utódunk, elég nagy lábon éltünk, mondván minek gyűjtögessünk. Azért vettünk egy 2 szobás lakást és autót, de utána rengeteget utazgattunk, nyaraltunk, síeltünk, étterembe jártunk, szóval így megy ez 5 éve. Sokat beszélgettünk róla, hogy mennyire jó ez így, nekünk nem is kéne gyerek, család, hisz szuper az életünk, imádjuk egymást.
Most 12 hetes terhes vagyok. Teljesen lesokkolt. Hétfőn tudtam meg. Az orvosok nem tudnak rá mit mondani, azt mondják "csoda" történt. Persze az emberi test nem kiszámítható 100%-ig, de orvosilag lehetetlen lett volna, hogy teherbe essek. A párom először nem hitte el, majd depresszióba zuhant és kerek perec közölte, ha szeretem, akkor vetessem el, mintha mi sem történt volna, éljük tovább a csodálatos életünket. Én mindig is úgy gondoltam, hogy tényleg nem is szeretnék gyereket, de most egy csapásra minden megváltozott. Imádom a páromat,de nem hinném, hogy el tudnám vetetni a babát. Most jöttem rá, hogy 10 évig csak magamat áltattam, nyugtattam, hogy nem is szeretnék, pedig borzasztóan vágyom rá, és most itt a lehetőség!
Mit tennétek? Hagynátok veszni életetek szeremét, szívetek férfiját, mikor már amúgy sikerült beletörődnötök, hogy nem lehet gyerek, elvetetni és élni tovább, utazgatni mintha semmi sem történt volna? Hiszem hogy ez a sorsszerűség, és meg kell tartanom a babát, de tudom, a párom nem fog velem maradni. Persze intelligens ember, szóval "elvállalja" az apaságot, de nem fogunk soha egy családként élni, ő egyszerűen nem az a fajta, és ezt ugye mindig is tudtam, csak hát eddig ez tárgytalan volt.
Kérlek írjátok meg a véleményeteket! Én még sokkos állapotban vagyok. Mit kellene tennem? Nagyon szeretem őt, de úgy érzem, a kisbabámat még jobban szeretem, mint őt valaha az elmúlt 5 év alatt.
Szerintem is hagyj a párodnak idôt. Hagyd gondolkodni, me erôltess semmit, de ne is vágd el a visszaútját hozzád. Meg kell emésztenie a helyzetet. Ha beszélgetni akar a dologról, akkor kérdezd meg tôle, hogy mi az, ami a leginkább elfogadhatatlan neki a baba-témában. Hagyd, hogy kibeszélje. Ha akarja, persze.
Ô késôbb is dönthet úgy, hogy gyereket vállal. Neked viszont valószínûleg ez az egy esély adatott meg. Mondd el neki, hogy ugyanolyan fontos neked most is, mint azelôtt. De nem dönthetsz másként... neked nincs több esélyed.
Ne add fel! Apai ösztön talán nincs, de apai szeretet létezik. Nem fog kivonulni az életetekbôl. És ha nem fog, akkor ha akarja, ha nem, meg fogja ismerni a gyermekét. Akkor pedig nagy valószínûséggel rá fog jönni arra, hogy egy gyerek az nem mumus, hanem rengeteg öröm,, büszkeség és lehetôség. (Meg persze gond és felelôsség. De ôk úgy vannak megalkotva, hogy mindezt mégis feledtetni tudják.)
35-ös vagyok, természetesen ironizáltam.
egy jó kapcsolatnak, egy igazi szerelemnek ennél jóval többet ki kellene bírnia.
ha valaki normálisan gondolkodik, ez egy természetes lépés lenne egy kapcsolatban (már a gyerekvállalás), és nem is nevezném "problémának". Namost ennél sokkal keményebb dolgokat "ki kellene bírnia" egy összetartó párnak. Úgy könnyű együtt lenni, ha minden tökéletes, ha az életnek csak a napos oldalán élünk, és minden úgy megy, ahogy elképzeltük.
Ha valami máshogy történik, mint ahogy a mesekönyvben írták, és rögtön meghátrálunk, meg sem próbáljuk megoldani, akkor ott azért egy igazi akadály szintén betette volna a kapukat. Úgy gondolom, nem felnőtt ember az, aki váratlan helyzethez egy elvileg jól működő, szeretetteljes kapcsolatban meg sem próbál alkalmazkodni, azonnal kilép.
Annak üzenem aki sajnálja ezt a férfit. Értelmes normális felnőtt ember tisztában van vele, hogyan lesz a gyerek. Azzal is tisztában kell lenni, hogy mondhatnak bármit az orvosok, ha egy nőnek van méhe és petefészke akkor terhes lehet. Ha annyira nem akarok gyereket férfi létemre, akkor mindent megteszek ÉN hogy ne legyen gyerekem. Nem a nőre hagyok mindent. Én nagyon becsülöm a kérdezőt, hogy nem akar semmit ráerőltetni. Nem a férfinak kell majd kihordania (én vagyok az a válaszoló, akinek 10 hetes a kislánya) ugyhogy elég friss az az élmény, amikor 40. hétben már csak totyogva tudsz járni), nem neki kell megszülnie, szoptatnia, és egy örök életre vonatkozó aggódást a nyakába vennie.
Hát én egy cseppet sem sajnálom a férfit, örüljön neki, hogy egy ilyen nőt ejtett teherbe, aki ennyire nem akar rákényszeríteni semmit.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!