Hogy lehetne szilárdabb az elhatározásom? Mindig megenyhülök.

A helyzet a következő: 21 éves lány vagyok, fél év múlva végzek az egyetemen, még a szakdogám és az államvizsga lenne hátra. A szüleimmel élek, a párom is általában nálunk van, sokat segítünk itthon, megveszünk magunknak szinte mindent, így a szüleimnek (akik amúgy nagyon jól keresnek) nem sok kiadása van ránk. Van egy 18 éves húgom, aki a szöges ellentétem, egy elkényeztetett, bajkeverő, priuszos, semmirekellő lány, aki ráadásul kibírhatatlan is. A házban mindenkinek kivannak tőle az idegei, főleg mióta ideköltöztette hozzánk a közel 40 éves pasiját meg a közös kutyájukat, és persze a kutya is olyan, mint a gazdája... Visszatérve, mindenkinek kivannak az idegei tőlük, de anyám azt mondja, legalább a húgom fejezze be a gimit, aztán szélnek ereszti őket (persze, hiszem, ha látom...). A pasi külföldön dolgozik, van saját háza, nem is egy, mégis nálunk él, anyám főz rájuk, mos rájuk (kb annyit megesznek egy vacsorára, amit mi 2 napig eszünk a párommal, fele meg ki van dobva ugye, nekünk meg sokszor ezért nem marad kaja). Persze egy szalmaszálat keresztbe nem tenne itthon egyik sem, pedig borzasztóan koszosan, hangosak, tanulni, pihenni sem lehet tőlük. Apám úgy 2 hete összeveszett velük (az ő ideig is teljesen kivannak már tőlük, ahogy az enyémek is), ezért a húgom lelépett a háztól, elköltöztek a pasi házába. Anyám persze nem bírt magával, mert "mégis csak a lányom", és hazahívta őket, úgy tűnik, pár nap múlva végleg visszaköltöznek ide. Már tegnap is meg ma is eljöttek "látogatóba", de ma már 2-3 óra után annyira felhúztak, hogy elkezdtem üvölteni a kutyájukkal, mikor 100-adszorra is rátámadt az amúgy tőle depressziós macskámra, toporzékoltam, ha rá gondolok,r emeg a kezem és sírnom kell. Utálom őket, mindhármat, a húgom a drága ruáimat lopkodta folyamatosan, de 2 hete elmentek, azóta nyugi van, azóta nem kell még wc-re menet is az ajtómat zárnom, a macskám kajáját nem ette meg minden nap 3x a kutya (emiatt már nem győztünk neki ételt venni, havi többezer Ft-unk bánta a kutyát), mindig volt itthon vacsoránk, a szüleim olyan nyugodtak és türelmesek voltak velem, mint még soha (belegondoltam, hogy a húgom okozta a stresszt náluk mindig, és ezért üvöltöztek velem állandóan, ezért csattant mindig rajtam az ostor). Minden békés, szép és nyugodt volt, mindenki kezdett kiegyensúlyozott lenni, nem volt éjszaka kutyaugatás, amire felébrendénk, nem volt koszolás, pazarlás, viták, semmi. Mi a párommal a szüleimhez egész jól tudunk alkalmazkodni, de a húgomékat nem lehet elviselni. Ezért a mai nap úgy döntöttem, hogy ezt nem folytatom, el kell költöznöm innen. A macskám már depressziós attól a tanítatlan kutyától, havi többezer Ft-unk elmegy az ellopott ruhákra, a kidobott macskakajára, az őutánuk való folytonos takarításra, és emellett még én is kishíján ideösszeomlást kapok heti 2x biztos. Nem bírom már. De mindig, amikor elhatározom magam, hogy ez így nem mehet, eszembe jutnak a szüleim szavai, miszerint, ha ők nem fogják már a kezünket, mi csóró kis senkik leszünk és nem lesz az életben semmink - ezt hajtogatták egész életemben - és ettől nagyon félek. Félek a szegénységtől, mert kicsi gyerek koromban nagyon szegényként éltünk, egy kidobott kanapén aludtam, használt ruháink voltak csak, most meg megvehetek bármit, elutazhatok a tengerhez minden évben, étteremben ehetek, jó minőségű ételeket, kozmetikumokat és ruhákat vehetek, szóval élvezhetem az életet egy kicsit, úgy gondoltam, én is elmegyek nemsokára dolgozni, és így még többet félreteszünk, ebből vállalkozást építünk és külföldre megyünk vele (webes terület). De ha most az összes félretett pénzem elmegy kaucióra (külföldre akarok költözni, 100km-re innen), és kocsim sincs, amivel munkába járhatnék, plusz havi 700 euró tuti elmegy lakásra, akkor hogyan tovább? Hogy éljünk meg a párommal így? Nagyon-nagyon lejjebb kell adnunk, ami engem ugyanúgy ki fog készíteni, mint a húgomék. De akkor mi értelme? Hogy győzhetné meg magam, hogy jobb lenne költözni? Már betelt a pohár, de mégse érzem a tettrekészséget, nagyon félek.