Mi a véleményetek arról a közhelyes dumáról, hogy először magadnak kell boldognak lenned ahhoz, hogy társad legyen? 29/N

Normál esetben az ember önmagától lesz boldog...

A szerelmes is azért lesz valakibe, mert az a valaki olyan érzést vált ki belőle, ami neki jó. Kielégíti olyan szükségleteit, amitől boldog. Akkor sem a másik személye, hanem viselkedése miatt vagyunk boldogok egy kapcsolatban.

Meg aztán ki a fene akarna szóba állni olyan emberrel, aki nem boldog, nem szeret élni, nem szereti önmagát???

Nem a megfelelő társ az, aki a másikra van utalva, mert nélküle semmilyen...

25N

Gondolj bele. Te mint aktív, boldog párkereső szívesen kezdenél egy depressziós, boldogtalan emberrel?

Ha már önmagadban boldog vagy, ha ezt is sugárzod, hogy lényegében veled jár a boldogság, úgy a személyed mellé, akkor hamarabb találsz kapcsolatot. Én nem biztatlak, csak leírtam amit gondolok. Senki se akar egy búvalbas.ott embert pátyolgatni.

És ne a kapcsolatokban lásd a boldogságot. Te önmagadban egy 100%-ot tegyél ki, ne csak 60%-ot mert egyedül vagy.

Szerintem igenis tudsz egyedül is boldog lenni, csak a körülötted lévők hatására úgy érzed, hogy a mostani helyzeted nem normális, és ezért érzed útvesztőben magad.

Én is 26 vagyok, egyedül vagyok, az egyetlen hosszú kapcsolatomat 1,5 évbe telt kihevernem. Nagyon nehéz volt, főleg, hogy gerinctelen módon látta el a bajomat.

Na mindegy, a lényeg az, hogy tudatosítottam magamban, hogy igenis, boldog leszek. Elkezdtem magammal foglalkozni, eljárni a barátokkal, sportolni, pár dolgot megváltoztattam magamon.

Annyiban szerencsésebb vagyok nálad, hogy engem a szüleim nem nyaggatnak az öreglány dumával, de a barátaim pl nekem is feszt próbálgatják a vakrandikat szervezgetni. Persze idiótábbnál idiótább egyénekkel. :D

Sokszor emiatt már úgy gondolom, hogy nem is akarok kapcsolatot. :D

De rájöttem, hogy először egyedül kell boldogulnom, hiszen ha lesz is párom, az nem a másik felem. Hiszen nem fél ember vagyok, hanem egész. És soha többé nem akarok egy embertől sem függeni.

Valamint nem a társadalmi elvárásoknak kell megfelelni minden áron. Minden élethelyzetben van valami szép, csak ezt föl kell fedezni.

A tiedében is van, csak nem veszed észre, mert arra összpontosítasz, hogy pasi-pasi-pasi kell.

Ajánlom neked Anthony de Mello: a szeretet útja c. könyvét, nem hosszú, egyszerű. Én minden nap egy fejezetet olvastam el, és nagyon jót tett a lelkemnek. Talán ha jól emlékszem még pdf formátumban is fönn van valahol a neten.

Érdemes belevágni. Pont a boldogságról szól.

"rokonok folyton azzal nyaggatnak, mikor mész már férjhez? Öreglány maradsz stb."

Ez bunkóság, sose nézz feléjük.

De előtte mondd meg nekik, hogy ha még egyszer szemétkednek Veled, nem látnak többet. És ha még egyszer felhozzák, akkor tartsd is ezt be!

Kérdező, persze hogy nem megy, a "közhelyes duma" - ami mellesleg nagyon is igaz - nem arra vonatkozik, hogy játszd meg magadat, az erőltetett happy, a mesterkélt "pozitív gondolkodás" pont hogy visszaüt, de nagyon.

Tudod, nekem mint férfinak, ha beszélgetni kezdek egy nővel, akkor elég, ha nem azt érzem, hogy egy fuldokló csimpaszkodik belém, hogy húzzon lefele a mélybe, nem tőlem várja, hogy találjam meg helyette az ő életének az értelmét, oldjam meg helyette az ő "le nem válási" konfliktusait a szüleivel, stb. Szóval, hogy tényleg társat keressen, és nem potya lelki szemetest, segélyszolgálatot, krízis-intervenciót, pszichológiai szakrendelést, ilyesmi...

A fülig érő vigyor egyáltalán nem kötelező, akkor pláne nem, ha nem is természetes, de lehetőleg ne abból álljon már az első néhány találkozás, hogy rám önti az élete összes megoldatlan problémáját, és tőlem vár megoldásokat rá.

(elrettentő példa legyen anyám, az egész gyerekkorom másról sem szólt jóformán, hogy hazajöttek a melóból, megcsinálta a kaját, és már vacsora alatt elkezdte az örök elégedetlenségét hogy megint ki nézett rossz szögben szerinte a munkahelyén, és ki keres 5 Ft-tal többet "bezzeg éééén", hogy ki kivel és kivel nem - és az ember a saját anyjára mégse üvölthet rá, hogy "kuss legyen már, legalább nyugodtan akarok zabálni és nem a komplexusaidat hallgatni"

Na, ezt ne csináld egyetlen emberrel se, soha - kiváltképp ha társat keresel...)

Kicsit tényleg közhelyes, mert ha csak a maradéktalanul boldog, önmagukkal teljesen elégedett emberek találnának társat, akkor igencsak sokan egyedül maradnának.

A dolog másik része viszont, hogy nem sokan ismerkednek szívesen egy állandóan szomorú, depressziós emberrel.

A boldogság szerintem nem létezik, ez egy idealizált baromság és sokan épp attól boldogtalanok, mert azt érzik, hogy boldognak "kellene" lenniük, de nem azok. A kiegyensúlyozottságban és a pozitív , derűs életszemléletben hiszek. Én a helyedben elengedném ezt a dolgot, a családtagjaimnak meg én is megmondanám, hogy ha nem állítják le magukat ezzel, engem többet az életben nem látnak, mert megmérgeznek. Az életkor pedig nem számít: ne görcsölj rá a párkeresésre, inkább nézd abból a szemszögből a dolgokat, hogy még megteheted, hogy csak saját magad iránt vállalj felelősséget: tedd azt, amit régóta szeretnél, menj ki külföldre, tegyél félre pénzt, költs magadra, tanulj nyelveket, indíts be egy vállalkozást azzal kapcsolatban, ami érdekel. Ne foglalkozz azzal, amit mások mondanak. Ha csak 40 évesen szülsz, akkor sem maradsz le az égvilágon semmiről. Lazíts. Én is átmentem ezen a krízisen, amin te.

27 N