Manapság tényleg minden szülő gyűlöli a gyerekét?

De már megint a verés jogosságát emeled ki. Komolyan azt gondolod, hogy a szülők minden esetben joggal ütik vágják a gyerekeket? Eleve milyen jogon emel valaki kezet egy nála gyengébb lényre? Nincs más eszköze a nevelésre? És most nem egy jól időzített pofonról beszélek, amit az ember életében kap egyszer vagy kétszer, de azt el nem felejtni, vagy nem a fenékre csapásról, hanem arról, amikor a szülő szó szerint megveri a gyerekét. Akár bottal, akár övvel, akár kézzel, akár sodrófával, teljesen mindegy. Vagy amikor a szülő a kamasz gyerekének csak azt mondogatja, hogy nem értesz te semmihez, hülye vagy gyerek, stb. Azért ezt nem kéne ilyen elnézően kezelni. Persze, lehet mondani, hogy annak idején így meg úgy, aztán mennyivel jobbak voltak a gyerekek. Még régebben nagyon jó szolgálatot tett a Taigetosz is, azt nem sírod vissza?

Nyilván nem azt mondom, hogy a gyereket dicsérni kell minden hülyeségért, amit csak csinál, de túl azon, hogy ő is egy emberi lény, pont úgy mint te, nem is tartom célravezetőnek, ha egy gyereket ütéssel fegyelmeznek. Pont a napokban történt, hogy ment előttem az utcán egy anyuka és egy 7-8 év körüli kislány. A kislányon fehér sapka volt, levette, hogy meg tudja igazítani a haját a sapka alatt, de a sapi beleesett egy pocsolyába. Erre az anyja egy akkora pofont kevert le neki minden átmenet nélkül, hogy a kislány le is ült a fenekére tőle, na persze bele a pocsolyába, amitől az anyja még jobban kiakadt és igen durva mozdulattal rántotta talpra és ráüvöltött, hogy "ennyire nem lehetsz szerencsétlen te idióta". A gyerek biztos jól megtanulta... mit is???

Nyáron meg... Anyuka, apuka, két gyerek, nagyszülők sétálnak. A nagypapa amolyan jólmegtermett ember volt. A kisebbik gyerek olyan 4-5 éves forma kisfiú volt. Anyuka beszélgetett a nagypapával, közben a kisfú megkérdezte, hogy "anya mikor megyünk már haza, kezdődik a mese." Anyuka mondta, hogy nemsokára. Kb pár perc eltelik, mire a kisfiú újra meg akarja kérdezni, de csak addig jut, hogy "Anya, mikor..." mert a nagydarab nagyapa úgy pofon vágja, hogy ott marad a keze nyoma nem is kicsit, aztán üvölt torka szakadtából, hogy "nem látod te sz*ros, hogy anyád velem beszél???? Mit ugatsz közbe????" Hát szegény kisgyerek meg úgy zokogott, és percek múlva is tisztán kivehetőek voltak a kezén az ujjnyomok. És az anyja csak egyetértően bólogatott a nagyapának. Ez nevelés??? Az ilyen embernek letörném a kezét, komolyan. Milyen jogon emel kezet egy kisgyereke??? Talán olyan fárasztó elmondani, hogy kisfiam, nem illik közbeszólni, amikor mások beszélgetnek? Engen így neveltek, és megtanultam. De az ilyen neveléssel csak azt érik el, hogy a gyerek félni fog másoktól, ami aztán később agresszió formájában nagyon jól megnyilvánul.

Szerintem a kommunikáció mindkét félen (szülő-gyerek) áll, de az egyiken is bukhat.

Nekem úgy tűnik, sok fiatal képtelen elfogadni, felvállalni önmagát. Tovább megyek: sok esetben mintha nem is alakulna ki az egyénisége. Láthatóan ki akarnak tűnni, mások akarnak lenni. Mivel ennek belső alapja nem igazán van, ezért és ettől nem hogy nem lesznek mások mint a többiek, hanem kimondottan egyformákká válnak.

Gondolok itt a rettenesetes világfájdalmat magukra sminkelő tinikre/kamaszokra. Fekete ruha, fekete smink, fekete haj, fekete gondolatok.

Vagy a farmerben-acélbetétes bakancsban pompázó 140cm. magas,40 kilós fiúkra. Az ugyanilyen ruhában járó, erősen túlsúlyos kislányokra.

Egyforma külsőségekkel, hasonló gondolatokkal. Ezzel még nem is lenne baj, de maguk között beszélik meg a világ, az Élet, a szülők, a család dolgait. Vonnak le következtetéseket a maguk rettenestes "élettapasztalatával".Ezt többnyire egy "vezér" sugallatára, a többiek azonnal ráhúzzák a maguk életére, sorsára. Holott egy kamasz/tini is tud(na) gondolkodni a saját fejével. Kellene is, elvárható lenne.Mégsem teszik.

Azt gondolom, a szülők dolga lenne engedni, segíteni és aktívan támogatni azt, hogy a gyerekek egyénisége ki tudjon alakulni. Hogy ismerje és vállalja önmagát, ne csapódjon a nyájhoz és ne az ott hallott sületlenségeket szajkózza.Hogy maga elkosson véleményt, ne a másokét "adoptálja". Hogy merjen akár szembemenni a trendekkel, merjen más, önmaga lenni. Igénye legyen erre. Ez a nehezebb út, sokan nem is vállalják

Közben azt gondolom, egy kamasztól már elvárható bizonyos fokú önálló gondolkodás, belátás és tolerancia. A szülő és a felnőttek irányába. Neki is van felelőssége abban, hogy milyen felnőtt lesz, hogy milyen ember válik belőle.

Okos, értelmes tizenéves magától képes(lenne) belátni, hogy egy családban nem csak ő, az ő igényei, elvárásai, követelőzései érvényesülnek. Tudná, hogy a szülő is ember. Lehet fáradt, kimerült, ideges, akár hisztis is. Éppen mint ő.

Részemről nem vagyok híve a testi fenyítésnek, bár 3-4 éves korban egy fenékre verés hatékonyabb tud lenni minden magyarázatnál. Később csak árthat szerintem.

09:03

Tökéletesen egyetértek Veled. Sajnos láttam ilyet már én is, bevallom, többnyire nem is állom meg szó nélkül.

Ezek azok a "szülők", akik tökéletesen alkalmatlanok a gyereknevelésre. Pontosítanék, ezek nem szülők.

22éves lány vagyok.

tizenévesen nekem is voltak olyan napjaim, amikor azt éreztem, hogy az egész világ ellenem van, és anyukám utál. persze ez nem igaz, csak hát előjött a kamaszos világfájdalom. pl amikor nem engedett el egy koncertre, akkor nagyon ki tudtam borulni.

de mostmár hálás vagyok neki mindenért, mert sosem ellenem volt.

mindig azt mondta nekem, hogy érted haragszom, nem ellened...

Egyetértek veled, kedves kérdező. A legtöbb mai gyereknek minden meg van engedve, minden rá van hagyva. Ezért, ha csak egyszerűen rászólnak néha, vagy nem engedik el hajnalig az utcán csavarogni, meg diszkózni, azt rögtön szülői gyűlöletnek fogják fel. Manapság már ezek a liberális nevelési elvek érvényesülnek, otthon és az iskolában is. A tanároknak sincs szinte semmilyen fegyelmezési eszköz a kezükben, mert hát "a gyerek jogai sérülnének". A gyerekek így azzal a tudattal nőnek fel, hogy a világ körülöttük forog. Én sokszor le vagyok döbbenve, amikor hallom, hogy ismerőseim vagy rokonaim gyerekei, hogyan, milyen stílusban mernek feleselni manapság a szüleiknek, milyen tiszteletlen módon válaszolnak vissza nekik.

Abban is teljesen egyetértek veled, amit a verésről, mint nevelési eszközről írsz. A szüleink, nagyszüleink idejében ez teljesen elfogadott nevelési módszer volt, mégis többségében tisztességes, családszerető felnőttek lettek belőlük, akik szerették és tisztelték a szüleiket. És én meg a barátaim is kaptunk verést is, pofonokat is annak idején otthon. Pedig ők is, én is tisztességes, rendes családban nőttünk fel. Másodikos vagy harmadikos lehettem általánosban, amikor a tanárnő egyszer mindenkitől megkérdezte, hogy otthon ki mivel szokott kikapni. Jókat nevettünk egymás válaszain és amennyire emlékszem, néhány lány kivételével mindenki azt válaszolta, hogy kapott otthon időnként. Ma már a kérdés feltevése is bűnnek számítana egy tanár részéről. Nálunk sem ez volt bevett szokás a verés, engem többnyire összeszidtak és elmagyarázták, mit miért nem szabad csinálni. De azért én is átléptem időnként a korlátokat és akkor bizony elvertek érte. Fakanál, műanyag játékkard, ezzel kaptam általában. Például 10-11 éves lehettem, amikor nyáron a nagyszüleim udvarán meg kertjében játszottunk a haverommal. Többször figyelmetettek, hogy a kertre vigyázzunk. Persze, hogy mi ennek ellenére csomó mindent letapostunk, lefociztunk, virágokat széttapostunk a nagy játék hevében. Amikor meglátták, kitört a balhé. Apu a ruhaszárító kötelet kapta le valahonnan, azzal vert el ott helyben nagyon csúnyán. Ráadásul csak egy fürdőnadrág volt rajtam, amit le kellett vennem, el lehet képzelni, mennyire fájt, ahogy a csupasz fenekemet, hátamat, combomat elverte vele. Bőgtem rendesen, én is legszívesebben világgá mentem volna. De persze, hamar beláttam, hogy igaza volt. Nem is fordult elő többet ilyesmi. Az összeszidás az sokszor az egyik fülemen bement, a másikon kijött. Ez bevésődött az emlékezetembe.

A 9.03-asnak ugyanakkor szintén igaza van az esetekkel kapcsolatban, amit leírt, de az nem fegyelmezés, nem nevelés, hanem vadbarom emberek terrorja a gyerekekkel szemben. Én is láttam már ilyen eseteket, legszívesebben én is nekimentem volna az állatjának. Az ilyenre egy macskát, vagy egy guppit sem lenne szabad rábízni, nemhogy egy gyereket.

Szerintem is sok mindent megkapnak a mai gyerekek. Csak sokszor éppen azt nem, amire igazából szükségük lenne. Amit pénzért nem árulnak. Figyelmet, türelmet, törődést.

Talán egyszerűbb megvásárolni a pénzért kapható dolgokat mint időt áldozni egy-egy jó beszélgetésre, közös játékra, kirándulásra. Pedig fontosabb lenne rengeteget beszélgetni a gyerekkel pici korától kezdve, mint megvenni az Xbox-ot.

Az általam ismert szülők jó része egyszerűen nem ismeri a gyerekét. Nem tudja hogy mit érez, mit gondol, hogy milyen belül. Nem segít eligazodni a világban, megérteni a dolgokat. Nem építi fel benne azokat az erkölcsi és érzelmi értékeket, amelyek mindig irányt mutatnának. Akkor is, ha nincs ott a szülő éppen, ezért nem tudja megmondani hogy adott esetben mit kell tenni. Viszont nem tanította meg a gyereket, hogy önállóan tudjon dönteni.

Egyszerűbb mindent megmondani, mint önállóságra szoktatni.

Egyszerűbb boltban vásárolható dolgokkal elhalmozni, mint beszélgetni. Egyszerűbb pénzt adni a Mekire, mint megtanítani főzni, mégpedig közös főzőcske keretében. Én legalábbis sokszor így látom a környezetemben.

A Makarenkói nevelésnek nem vagyok híve.

A pedagógus eszköztárába ne tartozzon a verés. A szülőébe sem kellene. Kicsi 3-4 éves korban van olyan eset, amikor egy fenékre ütés hatékonyabb, mert még érvekkel nem meggyőzhető a gyerek, viszont el kell érni bizonyos dolgokat. Pl. ne fusson ki az úttestre, ne másszon az ablakba, stb.

Később már mindent meg lehet beszélni, csak figyelni kell.

Az a "pedagógus", aki a veréssel tud csak fegyelmezni, menjen inkább babot kapálni, arra talán alkalmas.

Nálunk is volt olyan tantónéni, aki megütötte a gyerekemet. Egyszer. Aztán bementem a suliba és spontán szülőértekezletet tartottam a "pedagógussal". Többé nem gondolta hogy joga lenne megütni a gyerekemet.

Mégis tisztelettudó, okos, kedves, erős és céltudatos fiaim vannak. Éppen annyira tisztelnek engem, amennyire én tiszteltem őket pici koruk óta. Soha nem követelőztek, nem hazudtak. Azért nem, mert mindent meg tudtunk beszélni. Együtt, közösen.

Az én szüleim is utáltak utálnak engem,nagymamám nevelt foglalkozott velem,pedig egy házban éltünk,és én is mind a mai napi utálom őket,soha nem bocsájtok meg nekik.

Ráadásul 1 gyerek vagyok.És ez nem kamaszkori lázadás már nálam,mert 25 éves vagyok.