Mikor, hány évesen jöttetek rá, hogy az élet nehéz?

Az élet nem nehéz. Ha megszülettél, onnan sinen vagy, zajlik is a folyamat. Minden ami ahhoz szükséges, hogy ez a folyamat jó legyen, hasznodra válljon, a fejlődés testileg lelkileg, szellemileg építő legyen továbbá egy biztos környezet is adott lehessen (ami kezdetben mások feladata nem a tiéd) az a nagyon nehéz. Ez persze itt igaz igazán a modern anyagias világban. Ha megnézed egyes vad törzsek életét, ott sok egyéb lejön a listáról. Kb a kaja, az innivaló marad.

Am már gyerekként sem volt egyszerű, mindent amit a szüleim, én elértem munkával, lemondásokkal stb vel lett elérve, de becsületesen.

22 voltam

Amikor azt mondtam a szüleimnek, hogy összeköltöztem a párommal, milyen már, hogy még támogatnak anyagilag, meg kell álljunk a saját lábunkon.

Nah ekkor

Előtte is azt hittem tudom, de nem:)

De igazából visszagondolva már nem érzem nehéznek, de akkor igen...

Szerintem az élet nem nehéz. Alkoholista, egymást és engem is bántalmazó szülők között nőttem fel, visszahúzódó voltam, csak jó jegyeket szabadott szereznem (különben jött a verés), apám néha molesztált (szerencsére konkrét dolog nem történt), aztán elváltak, ide-oda labdáztam köztük.

Soha senki sem tudta, mi zajlik bennem, olyan profi módon el tudtam rejteni. Naplót írtam, majd meséket, regényeket, ebbe "menekültem", mára pedig, 32 évesen szerető férjem, három gyermekem, családi házam van, és boldog vagyok.

Valahogyan sikerült elkerülnöm az elmebajt, bár 16 éves koromban volt egy öngyilkossági kísérletem, és depresszióra hajlamos vagyok, viszont mindenféle életcélom van, és alapvetően optimista ember vagyok.

Szóval az élet nem nehéz, hanem érdekes és izgalmas. :)

Én sem éltem burokban, sejtettem, hogy nem egyszerű. De igazán akkor döbbentem rá, amikor lett egy kapcsolatom, összeköltöztünk, és hiába dolgoztunk mint valami állatok, semmire nem maradt pénz. Otthon azért más volt. Akkor is dolgoztam, és hazaadtam 10-15 ezret, de maradt pénzem magamra, a kis hülyeségeimre. Aztán 18 évesen költöztem el, és onnantól kezdve minden a rezsire, a számlákra, a kajára, az alapvető dolgokra ment el. Tehát nem láttam a végét az egésznek, sokszor elegem volt, legszívesebben mindent itt hagytam volna. Dolgozik az ember napi 8-10 órát, és keres vele 70-80 ezer ft-ot. Ez nem élet.

Most 21 vagyok, és 3 éve élek külön a szülőktől. Nem viccelek, most októberben jutottam el odáig, hogy a fizetésem nagy része megmaradt, és magunkra tudtuk költeni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy bevállaltam egy másik melót. Tehát dolgozom két helyen, fáradt vagyok, keresek havi 120 ezret, és pl. a suliba nincsen időm visszamenni. Optimista vagyok, de elég rosszul érintett amíg ezt felfogtam. Se egy suli, se jogsi, se kocsi, se egy nyaralás, semmi, csak munka, munka...

Én is már gyerekkoromban rájöttem, h az élet nehéz. Szar családi környezetben nőttem fel, zárkózott lettem, sokszor kilátástalannak láttam az egész életet.

De közeben arra jöttem rá, h sose reménytelen, időközben sok mindent elértem és sok mindent megoldottam.

Az szerintem a lényeg, hogy az élet nehézsége attól is függ, hogyan áll hozzá az ember. Sokszor magamat akadályoztam a hozzáállásom miatt. Más mentalitással sokkal több lehetőséget megragadhattam volna. Akár a közelmúltban, akár hosszabb távon nézve.

Szóval az élet nem megfelelő hozzáállással nehéz csak igazán...

14-15 évesen

http://www.youtube.com/watch?v=zk8sQGNcwFY&list=FLYfMDgYDUmX..

- Az élet szép!

- Tényleg?

- Aaaa faxt!