Hogyan fogom ezt így kezelni? Ennyi idősen "találkozni" a halállal először?

Hűűű én is mindig erre gondolok. 24 éves vagyok és csak a dédimet vesztettem el eddig. Mindenki más aki meghalt, túl kis koromban ment el, így nem emlékszem rájuk.

A dédimhez nem álltam túl közel, nem is viselt meg annyira a halála, de azért nagyon rossz volt az is. El sem tudom képzelni, hogy imádott nagyszüleim halálakor mi lesz velem... Arra pedig nem is merek gondolni, hogy valamelyik fiatalabb családtagom is meghalhat balesetben.

18 éves koromra mindenkim meghalt.

Anyám, nagyikám, keresztszülőm, úgy maradtam, mint az ujjam.

Mindent túl lehet élni, csak a halált nem.

A halál az élet természetes velejárója. Nem kell félni tőle, egyszerűen el kell fogadni a tényét.

A temetésen pedig nem kell látnod a halottat, MO-n nem divat a nyitott koporsós temetés.

Nagyon szerencsés vagy, hogy ennyi idősen még minden idősebb családtagod él. Én 16 voltam, mikor elment a nagyapám, váratlanul.

Azért irtózunk a haláltól, mert a mi társadalmunkban tabu, rejtegetett dolog, akkor is, ha az élet része kvázi, mert minden élet ezzel végződik. A természetközelibb népeknél természetesebben is kezelik, nincsenek a holtak hermetikusan elzárva, mint nálunk, így abban a szellemben nőnek fel az emberek, hogy ez a természet körforgása, és valójában így is van. Mi az öregedést is nehezen toleráljuk, a halálról meg egyszerűen nem is akarunk tudomást venni, ismeretlen dolog számunkra, és ezért is félünk tőle, mert mindentől félünk, ami ismeretlen.

Hogy mi lesz, ha valakit elveszítesz? Nagyon nagy lelki fájdalom, ami csak idővel enyhül. Hogy fogod tudni elviselni? Erre nincs helyes válasz, valahogy. Valahogy mindenki el kell, hogy viselje, mert a te életed megy tovább, csak már másképp. A szeretteink hiányát nem lehet pótolni, ha már nincsenek, meg kell tanulnunk nélkülük boldogulni. Ez sajnos ilyen dolog.

Nem kell egyébként irtóznod a halottaktól. Én pont emiatt nem néztem meg nagyapámat a koporsóban, féltem annyi idősen, és nem akartam arra az utolsó arcára emlékezni.

Egyszer láttam halottat életemben, egy 92 éves nénit gondoztam, ez volt a munkám. A kolléganőm kezei közt halt meg. Régóta fekvő volt, nem kimondottan beteg, csak gyenge, végelgyengülésben távozott. És csak azt tudom mondani, nem kell félned tőlük. Szép volt. A meggyötört kis arca kisimult, a begörbült ujjai kiengedtek, nyugodt és békés lett nem csak az arca, hanem az egész teste is. Nem különbözött egy alvó embertől. Sőt, volt az egészben valami nekünk földöntúli nyugalom, nagyon fájt, hogy elment, de akkor, abban a percben, amikor mellette voltam, nem fájt. Így jött át az, hogy neki már nem fájt, jó helyen volt, hazatalált.

már jócskán felnőtt vagy.

eddig szerencsés voltál.

Nagyon szerencsés vagy, de sajnos előbb utóbb- még ha nem is szeretnénk- bekövetkezik az elkerülhetetlen. Én 23 éves koromban vesztettem el az édesapámat. Iszonyatos volt. Rá fél évre teherbe estem, és úgy hozta az élet, hogy a párommal ugyanaz a vezetéknevünk. Az ő nevét kapta. Nagyon fáj, és az is, hogy nem ismerheti a pici unokáját.

A hiánya nem múlik el, csak beletörődtem.

Ha arra gondolok, hogy a többi családtagomat veszítem el, mamám, anyukám, akkor úgy érzem belehalnék.

De értem mire gondolsz, amikor ezt a kérdést feltetted, sokszor merengek el én is rajta, annyira nagyon nem szeretném!! :(

én 25 vagyok, és nekem sincs halottam. azok a családtagjaim, akik meghaltak, még születésem előtt tették. fogalmam sincs, milyen gyászolni. évek óta félek, hogy váratlanul eltávozik valamelyik nagyszülőm (bár eleve csak kettőt ismerek).

a szüleim vagy testvérem halála elképzelhetetlen. a gyerekemé pedig az én fejemben lehetetlen. kicsit az örökké élünk szakaszban maradtam gondolatilag...