Ki mellé álljak ebben a helyzetben, hogy ne legyen vita egy ilyen pitiáner dologból? Az eszem a férjemhez "húz", a szívem viszont a lányomhoz.

Mától két hétig a Balatonnál nyaralunk a három gyerekünkkel. A 15 éves nagylányom (akiről írok) elég visszahúzódó, csendes természetű, a saját korabeliekhez képest meg főleg (nem iszik, nem cigizik, nem jár bulizni stb.). Egy szenvedélye van, méghozzá a lovak. Megszállottan rajong értük, már egészen kicsi kora óta. Egy balatoni nyaralás alkalmával pár évvel ezelőtt elmentünk cirkuszba, ahol egy nagyon színvonalas előadást láthattunk. A lányomat teljesen elvarázsolta a cirkusz világa, a lovak, és mint utóbb kiderült, az egyik lovas akrobata is. Képeket, újságcikkeket kezdett el gyűjteni róla, aztán következő évben már közös fotó is készült, majd dedikáltatva lett a cirkuszjegye. 2009-ben (ha minden igaz, akkor) ez a tag kivált a cirkuszból és egy saját lovas show-t csinált, azzal járta és járja a mai napig az országot. Az én lányom pedig teljesen „belezúgott”. (Persze plátói az egész, ő élete első „szerelme”.)

Már hónapokkal az idei nyaralás előtt tervezgette, hogy ha jövünk, mikor nézzük meg a show-t. A jegyárak sajnos elég borsosak (egy öttagú családnak meg főleg), de úgy voltam vele, hogy tényleg egész évben nem kér semmit, nem is nagyon jár el otthonról, ez még belefér.

Most viszont, hogy lejöttünk és előállt az ötlettel, az apja rögtön rávágta, hogy nem, szó sem lehet róla. Hogy gondolja, hogy fejenként be fogja fizetni a négyezer forintos jegyárat (pedig tényleg megtehetnénk egy évben egyszer, nem ettől fogunk csődbe menni), hogy aztán két órán keresztül nézze a „bohóckodást” - mondta a férjem.

A lányomnak meg több se kellett, kiborult, elege van belőlünk, elege van a nyaralásból, elege van mindenből.

Amikor pedig próbáltam beszélni az apjával, csak elutasított, és lekezelően csak annyit mondott, hogy álljak csak a lányom mellé, támogassam a hülyeségben, legyen csak belezúgva egy harmincas férfibe stb.

Ilyen hangulattal indul a nyaralás: a lányom nem szól hozzánk, a férjem nem szól hozzám, a kicsik pedig (akik aztán semmiről se tehetnek) csak nagyokat pislognak.

Tudom, hogy ez egy nagyon pitiáner, majdhogynem „szóra sem érdemes” dolog, de nem tudom, mit tehetnék? Álljak a férjem mellé, mondván, „nem engedhetjük meg magunknak”, meg „ne támogassam a lányunk hülyeségeit”? Vagy álljak a lányom mellé és menjek el vele ketten, hiszen erre várt egész évben?

Minden választ köszönök! Sőt, annak is köszönöm, aki képes volt elolvasni ezt a „kisregényt”. :)