A szerelem megéri?

Meg. Azt hittem, tudom, mi az. Volt, aki megadta azt, ami a föld, a tűz, a szél...segített visszatalálni a természethez, a zsigereimbe költözött. Sokat adott...de a szavaink elfogytak, és sokat el is vett.

Majdnem belehaltam, mikor elment.

És aztán jött az, aki mintha minden belső kódomat könnyedén megfejtette volna, minden szó ült és megtalált. És nemcsak a szavak, hanem az érintése is...

És elment.

Egyiket sem bántam meg, hogy belementem, még ha nem is ezt a véget akartam. De nem tudnám ép ésszel elmagyarázni.

És töretlenül hiszem, hogy lesz, aki marad, sokáig, talán végig...és olyat ad, amit én is adni akarok...és az nem az unalom.

Nem olvastam egyetlen választ sem, véletlen akadtam a kérdésre.

Én is hasonló kérdéseket teszek fel magamnak mostanában.

Abszolút értelemben véve nem éri meg. Még fizetős szolgáltatást igénybe venni is kevesebbe kerül és mindet úgy csinál, ahogy kéred és csak addig része az életednek, amíg kéred :)))) Na ennyit viccesen. :))

Komolyra fordítva: én túl voltam több elég rossz kapcsolaton, amikor váratlanul "berontott" a szerelem az életembe. Mesteri időzítés volt, épp túl voltam már fél éve egy egyéves kapcsolat lezárásán, tehát kész voltam rá és nem is görcsöltem, hogy be akarok csajozni. És megtaláltam azt, akit tényleg az IGAZI-nak, életem PÁRJÁ-nak gondoltam. Sokkal nagyobb "lamúr" volt, én is ekkor ismertem meg, hogy milyen tényleg nagyon szerelmesnek lenni. Amúgy ő sem tökéletes ember és én sem vagyok az. Nagyon sok éve együtt voltunk, amikor ő fagyos kezdett lenni velem és azt mondta, hogy neki időre lenne szüksége, hogy átgondolja, hogy van-e értelme egyáltalán folytatni.

Na bennem egy világ omlott össze, és igaz, hogy azóta (ennek már két éve) még együtt vagyunk, ez a szünetesdi lement pár hét alatt, de sajnos nem tudtam a lelkem mélyén megbocsátani neki. Szeretem őt, de pont ezért baromi nagy csalódás volt. Egyszerűen nem illik/illet a képbe, a mi addigi egymáshoz viszonyulásunkba. Arra voltunk a legbüszkébbek, hogy mások mit össze kínlódnak egymással, mi meg milyen jó és szerető pár vagyunk, mi mindent megbeszélünk, nem szoktak bajok lenni stb stb.

Nem volt senkije és most sincs, de megint hasonló cipőben járunk.

Sajnos a büszkeségem és ezen keresztül az észérveim azt mondatják, hogy el kéne küldenem, mert véges az a megalázásmennyiség és kételyek között tartási tolerancia, amit képes vagyok eltűrni ezért a kapcsolatért, ugyanakkor most még ott tartok, hogy nehezen tudom nélküle elképzelni az életet.

Őszinte leszek, mert ez hiteles: dühös, sértett, megbántott vagyok. Azért, mert cicázik velem.

Kezdődött ezzel:

http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-ker..

toleráltam.

Most meg ezzel folytatja:

http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__valas__43..

Nem kedves velem, nem érzem rajta az őszinte szeretetet, holott két hónapja még minden okés volt. Ő eltávolodásra hivatkozik, meg arra, hogy ő sem hibátlan. Amiért én hibáztatom, hogy nem is törekszik mondjuk a kapcsolatot rendbehozni, de annyi vér nincs a pucájában, hogy a szemembe mondja, hogy kész vége.

És pont ettől van az, hogy nem tudok már lassan felnézni rá, egyfelől szeretem, szerelmes vagyok és szeretném, ha minden a régi lenne, másfelől meg nagyon primitív bosszúszomjas gyűlölködés és megvetés kezd kibontakozni bennem. Pedig nagyon nem akarok lesüllyedni, szánalmassá válni, de a tehetetlenség nagyon rossz tanácsadó.

Tényleg őrajta áll, hogy az elmúlt 15 évet az életem legértékesebb dolgaként fogom elkönyvelni, a legnagyobb baklövésnek és rossz döntésnek. És sajnos azt érzem, ha nem javulunk meg, valahogy átértékelődik és leselejteződik még az is bennem, ami szép volt.

Számomra nem érte meg.

Túl fiatalon ismertem meg, 15 évesen már túl komolyan vettük a "veled akarom leélni az életem"-et. Hamar összeköltöztünk, együtt éltünk 12 évig. A tapasztalatlanságunk és az állandó együttlét azt hozta magával, hogy már huszonéves korunkra egy kiégett kapcsolatban éltük a szürke hétköznapokat, csak dolgoztunk, építkeztünk és egy napon arra ébredtem, hogy még el sem kezdődött az életem, már el van döntve, hogy én háziasszony vagyok és kész. Persze nem kötelezően így történik mindenkinél, aki korán választ komoly kapcsolatot, de mi sehova nem jártunk, semmit nem csináltunk, csak a kötelező feladatokat, mintha negyven éve házasok lettünk volna. Ehhez még hozzájött a párom irdatlan féltékenysége és agresszivitása. Majdnem harminc voltam már mikor rájöttem, hogy nem így akarom leélni a hátralévő életem. Minden pénzemet, amit a házra költöttem, buktam, mert a végén már menekülnöm kellett.

Másfél évig nem bírta feldolgozni, hogy elhagytam és minden lehetséges módon megpróbált visszaszerezni.

Végül beletörődött, nekem pedig a szakítástól számítva két év múlva lett egy új kapcsolatom, akivel még mindig együtt vagyunk, immár három éve. Nagyon szeretjük egymást és az együtt töltött idő alatt még egyetlen hangos szava nem volt hozzám, mindig kedves, figyelmes és soha nem lehet mellette unatkozni, a humorát pedig kifejezetten imádom.

Tehát mindent összevetve sokkal boldogabb vagyok a jelenlegi kapcsolatomban, mégis tudom, hogy azokat az érzéseket, amiket a nagy szerelmemmel éltem át, soha senkivel nem fogom már átélni.

Mindezek ellenére a jelenlegi páromat soha senkiért nem hagynám el, a nagy szerelmemet pedig látni sem bírom, egy életre meggyűlöltem, de mégsem fogom soha elfelejteni azt, hogy megtanított arra, milyen az igazi, mindent felülíró, szív mélyéről törő valódi szerelem, amikor minden külön töltött perc kínszenvedés.

32/N

Nálunk igazán forró szerelem van és nagyon szoros a kapcsolat, de soha nem kiabáltunk egymással és nem csapkodtuk az ajtót sem.

Soha nem szeretkeztünk a földön veszekedés után, mert nem szoktunk veszekedni sem :)

A mi kapcsolatunk bizonyára nem ilyen, mint amiről te álmodsz, de minket kielégít, és boldogok vagyunk. 33évesek vagyunk.

ui: és igen, a szerelem megéri <3

Nem olvastam a válaszokat, lehet, hogy már valaki írta ezt...

Szerintem a forró szerelem és az ordítozás/ajtócsapkodás nem mindig jár együtt. Vérmérséklet és intelligencia kérdése. Attól mert egy pár nem ordítozva vitatkozik, nem csapják egymásra az ajtót, attól még nem unalmas az életük. Legalábbis az enyém nem. Én a hirtelen hangulatváltozásoktól készülök ki. Szóval létezik nyugodt szerelem.