Azt mondja fogadjam el. De hogyan? Egyáltalán el kéne fogadnom az ilyet?

Nekem van egy féltestvérem, akivel nem 5 percre lakunk egymástól (de nem is egy országnyira). Én vagyok az egyetlen olyan ember az életében aki így megbecsüli, és törődik vele, és akire bármikor számíthat (ő mondta). Minden nap beszélünk, hol telefonon hol facebookon, és nyilvánvalóan tudatja velem a szeretetét és azt is, hogy barátként számít rám, ugyanis engem akár hajnali 3-kor is felhívhat és meg is teszi, ha valami gondja van. Régebben találkoztunk 1szer 2szer az utóbbi egy évben nem. Nekem ez már kezd fájni. Ő is (mondta) szeretne velem lenni, és élvezni az együttlét minden cseppjét. Ő máig nem tisztázott okokból nem képes eljönni hozzám. És mondtam neki, hogy ennek nem lesz jó vége - legalábbis engem előbb utóbb felőröl a kommunikációs távolság (testkontaktus hiánya, nem látom a mosolyát, a gesztusait stb) és talán ez neki sem jó. Miközben én az odamenetelemet tervezgettem esett le valami: ő még csak meg sem próbálta elérni, hogy jöjjön, tehát nem próbálta megbeszélni a családjával, nem próbált pénzt gyűjteni (mint ahogy én teszem miatta!) szóval semmit nem tesz... Ellenben vágyakozik és "sír", hogy bárcsak velem lehetne! Ő nem egy egészséges ember, labilis de azért a saját környezetében tud élni. Mondtam neki, hogy szedje össze magát, nem hagyhat elvesznifontos dolgokat és fontos személyeket az életéből. Ha szeret valakit, akkor akarja megtartani, és küzdjön a jobbért! Úgy áll a helyzet, hogy ő állandóan érzelmeskedik irányomba is, míg én cselekszem. És kezdem unni a hozzáállását...

Ő mindig azt mondja nekem, hogy fogadjam el őt. De tényleg el kéne fogadnom azt, hogy ő ilyen? Ha rajta múlna akkor régen pusztulásra lenne ítélve a világ... És a saját magánéletében sem lesz sikeres így (most sem az). Nekem ez tétlenül kéne néznem, csak mert ő a legkedvesebb barátom minden hülyeségre meg kéne babusgatnom, hogy jól van elfogadlak ilyennek, mert szeretlek? :(

Ráadásul tegnap nagyon kiosztottam, mert már nem bírtam magamban tartani a feszültséget. Azt mondtam, hogy ha nem képes tenni értem (illetve senki másért), akkor ne hívogasson többé, ne akarjon rám számítani, ne szeressen, és egyáltalán ne foglalkozzon velem. Tudom, hogy ezek nagyon éles kijelentések voltak. Mégis elcsodálkoztam, hogy ahelyett hogy felnyitottam volna kicsit is a szemét, inkább még ő volt 100%-ig besértődve énrám, és az egészből annyit vett le, hogy én el akarom őt hagyni...!

Szóval? Ti is mérgesek/szomorúak lennétek? Elfogadnátok?