Miért szeretnek egyesek állandóan mártírkodni, hogy nekik milyen kemény sorsuk volt?

A barátnőim voltak ilyenek, ami nekem sosem volt szimpatikus, nem beszéltünk egy nyelven. Ők folyamatosan a sebnyalogatással voltak elfoglalva, engem meg ez halálra idegesített. Sok sok évig türelmesen reagáltam, aztán eltelt egy év, amikor totál elhidegültünk egymástól, sok rossz történt velem akkoriban, de mégcsak meg sem kérdezték miért van mostanában rossz kedvem, én pedig nem erőltettem a témát.

Elvesztettem a türelmemet és bizony kicsit keményebben odaszóltam újabb önsajnálkozó sztori végén, hogy ez most még is mire jó?

Akkor emelt hangon a fejemhez vágták, hogy ééén a pénzes szülők csemetéje (??), akinek soha nem volt semmi gondja (??), mit sem tudok az életről, bezzeg ők mennyi sz*rágon átmentek már. Szó szerint elszállt az agyam és visszavágtam, hogy sz*rt sem tudnak az életemről, attól hogy nem nyafogok egyfolytában, még nekem is vannak problémáim!! Addig tartott a barátságunk. :) Igazából így visszagondolva nem bánom, hogy elmondtam a véleményemet. Nem bírom a közvetlen közelemben azóta sem elviselni az ilyen embereket!

Ismerősöm betegségeket gyűjt a gyerekeinek, azzal hivalkodik...menyi bajuk van és mégis!!! Mindenki őket csodálja. (szerinte legalább is)

Éretlen személyiség, aki így próbál figyelmet kivívni magának.

Felesleges mártírkodni, mert attól semmi sem lesz jobb, semmi sem fog megváltozni.

Mégis, én is mindig csinálom. Nem bírom elviselni, hogy bizonyos dolgok miatt nincs annyi lehetőségem, hogy nagyon sok dolgok tönkrement az életemben, és most érzem a hatását, és nagyon sok mindenben meggátol. Valahogy szeretnék ezért az egészért elégtételt venni, de persze nem lehet..

Azért, mert van, aki "imád" mártírkodni, nyavalyogni, panaszkodni és szenvedni. Bármilyen szörnyen is hangzik, tényleg ez az élete. (Azt nem mondom, hogy nem hibás mentalitás, de van.)

Nem mindig az a legnyomorultabb, aki kiplakátolja és folyton ezzel tömi az összes ismerőse fejét. A legnagyobb és legkeméynebb szenvedések elviselése általában hallgatásra és belefelé fordulásra készteti az embert, mert hiába is mondaná el másnak, nem íbrná el a másik azt, amit neki el kell bírnia. Van, akinek sokkal nagyobb a terhe, de sokkal nagyobb és több erőt is kapott az elviselésükhöz. Ezért nem lehet összeméricskélni azt, hogy "ki a nyomorultabb".

Azt lásd, hogy az unokatestvéred gyönge ember - már annyi is teljesen kikészítette, hogy elváltak a szülei. Ennyit bír el, vagy már ennyit sem. A másik: van olyan ember, aki azért mártírkodik, hogy ezzel előnyöket csikarjon ki magának az Élet más területein.

Az a legegyszerűbb, ha a mártírkodást és a nyavalygást ignorálod (amikor elkezdni, szó nélkül távozol vagy azonnal témát választasz), ha pedig elviselhetetlenné válik, akkor meglaíztod a kapcsolatod köztetek. Csak mert unokatestvéred, nem kötelező neked a gyóntatópapjának lenned, és minden lelki nyavalyáját a nyakadba venned.

A sok panaszkodás, az állandó panaszkodás ugyanis a hallagtó féltől nagyon sok energiát emészt föl. Ezeket az embereket nevezte - elég találóan - Szepes Mária energiavámpíroknak (azokat, akik folyton panaszkodnak és mártírkodnak és ezzel tapadnak másokra).

Sajnos, nekem az anyukám ilyen negatív,sokat panaszkodik, nem jól alakult a sorsa, testi bajai vannak pluszban és mindezt kivetíti rám és a testvéremre. Természetesen szeretetjük őt, csak néha nagyon nehéz...depressziós. A depressziós emberekkel a legnehezebb, mert ha ő nem akar kimászni ebből, akkor te sem tudod kirángatni. Lehúzzák a környezetüket is.

Nekem sem könnyű, de hát sok embernek nem az, az élet nem habostorta / bármilyen közhelynek is hangzik /. Persze, jól esik a szívemet időnként kiönteni, mert nem jó magában tartani az embernek, ami nyomja a lelkét. De, ha valaki túl sokat panaszkodik, az tényleg megterhel másokat is.

De mindig előttem van, amit a dédapám mondott: Fel a fejjel, sose volt, hogy ne lett volna.