Valóban nekem van rossz felfogásom és el kellene ezt így fogadnom? Így kellene élnünk?

Van egy lassan 5 éves kapcsolatom és egy 2 éves kisfiunk. A párom soha nem volt a munka embere, mindig noszogatni kellett, de azért dolgozott. Igen, csak a szülei vállalkozók és azon kívül máshová nem hajlandó elmenni. Ezzel még nem is lenne akkora gond, csak a fizetést sok darabban kapja meg, egyszerre mindig egy kicsit. 5-10e ft-ból nem lehet egy háztartást fenntartani! Ezt sehogy nem tudom vele megérteni, mindennel úgy van, hogy majd lesz valahogy. Ezt régen is tudtam, próbálom is megoldani a helyzetet. Na de most jön a fő gondom. Kedves anyukáék egy messze lévő munkát vállaltak be és küldték el a fiukat egy fillér meg minden nélkül. 10-14 nap a hazajárás. Nekem itthon semmi nem maradt, sem fa a tüzeléshez, sem pénz a létezéshez. Oldjam meg, mert ha panaszkodom akkor megkapom, hogy mit tegyen ő 230km-ről. Hát, semmit. Ez megy 1.5 hónapja. Most volt itthon, kibuktam, elfáradtam és közöltem, hogy válasszon. Vagy visszamegy, de akkor elmegyünk tőle, vagy marad a hátsóján és keres végre normális munkát. 10 perc múlva csörgött a telefon, hogy hajnalban vissza is kell indulni, jelzem csütörtök késő este ért haza. Ott akkor el is felejtette, hogy én mit mondtam, anyuka azt mondta menni kell, akkor menni kell. És megint elment ma reggel, én pedig itt maradtam minden nélkül egy kétéves gyerekkel. Nekem lenne rossz felfogásom?! A családja szerint igen. Igaz, csak szerintük. Szerintem, akinek családja van és szereti, az tesz is érte.