Hogyan tudnák új ’fejezetet’ kezdeni az életemben?
6 évesen ráeszméltem, hogy valami nincs rendben, se velem, se a környezetemben. Ha gond volt, mindig visszahúzódtam, mert nem tudtam a problémára megoldást keresni. Gondoltam, úszok az árral, és lesz, ami lesz. Persze ennek az lett a következménye, hogy a bajok egyre csak halmozódtak. Én meg egyre jobban süllyedtem magamba, a saját bizonytalanságomba, melankóliámba. Mégis mit tehettem volna kis gyerekként? Akkor még fel sem foghattam volna ezeket a dolgokat, ami körülettem folytak, csak éreztem.
Ez az egész nem bennem alakult ki, hanem az érzést, azt a felfogást, a hozzáállást átvettem a szüleimtől. Elképesztőnek tartom, hogy a környezetem, elsősorban a szüleim mennyire hatással voltak/vannak rám, főleg apukám. Ő egyszerűen nem tudja az érzelmeit kifejezni, egyáltalán nem. El sem tudom mondani mennyire durván nem. Azt tudom, hogy a sok elfojtás csak gyűlik és gyűlik benne, mert nem tudja sehogy levezetni a haragját. És ha kitör, akkor részben nekem kell lenyelni. Nem fizikailag kapom ezeket, hanem lelkileg. Úgy érzem, ennek a belső agressziónak hatása alatt vagyok 6 éves korom óta, ami miatt nem az lettem, akinek igazán lennie kellett. Ráadásul én is sajnos így kezelem a helyzeteket, nyelem a sok rosszat, én aztán kiöntöm azokra, akikre nem kéne. Utálnak érte.
Van egy nővérem, ő máshogyan kezeli a helyzetet. Mint az első szülött gyerek mindig kivételes, több figyelmet kap, a szülők sokkal érdeklődőbbek feléjük stb… Ezt még megértem miért. Az a bajom, hogy nekem követnem kellett a nővéremet. Szüleim elve. Gondolták, ha ő ahova eljutott, akkor oda én is el tudok jutni. Arról nem is beszélve, mennyire mások a képességeink. Személyiségemet és érzéseimet teljesen elnyomva szót fogadtam és mindent úgy tettem, ahogyan neveltek, és azt elvárták. Most így felnőtt fejjem, képtelen vagyok az önállóságra. Nem tudom merre kéne mennem. Itt vagyok diplomával, de állástalanul. Amit tanultam sosem szerettem igazán. Az emberek felé nem tudok nyitni. Nem azért, mert nem akarok, egyszerűen nem tudom hogy kell, mert nem tudok érezni. Ha valamit akarok, azt csak kimondom, de halkan, vagy ha már ötödszörre mondom mit szeretnék indulatosan hangnemmel nyilvánítom ki, mint apukám. És akkor én vagyok rossz. Az emberek kerülnek emiatt. Én félek tőlük, ahogy látom az arcukat, ahogy visszareagálnak, és mennyire elutasítóak végül.
Szüleimmel persze semmit nem tudok megbeszélni. Próbálom anyukámmal, de nem megy. Azt hiszem szüleimnek sosem fogok tudni őszintén beszélni. Sosem fognak megérteni. Ráadásul nővéremet teljesen magam ellen hangoltam. Most már kezd tisztázódni a kapcsolatunk, de még mindig nem olyan amilyennek én elképzeltem. Néhány barátom van, de nekik sem tudok igazán megnyílni, képtelen vagyok beszélni magamról.
Igyekszem magammal törődni, nem figyelve másra, csak a célomért akarok küzdeni, és azzal foglalkozni amiben jó lehetek. De a szülök iszonyatosan akadályoznak ebben. Nem tudom leküzdeni őket. Nem tudok túllépni rajtuk, ahogy félre neveltek. Nem tudom ezt velük tisztázni, mert úgy hiszik mindent a legjobb tudásuk szerint tettek. Én csak szeretnék végre kilépni, és nem azt követni, amit ők elvárnak… egyszerűen nem tudom hogyan lépjek ki ebből.
válasza:(Nem biztos, hogy tetszeni fog.)
Szerintem nem helyes az a hozzáállás, hogy "valami nincs rendben velem". Azért nem tetszik, mert statikus világképre utal. "Most velem baj van, de ha megjavítom, akkor minden rendben lesz." Nekem jobban tetszik az a nézőpont: "Most itt vagyok, járok egy úton, ez most egy nehéz rész, megyek tovább, minden változik, én is." Ha innen nézem, minden rendben van veled, csak most ez van, amit leírsz, ami nem kényelmes neked, szorít. Ettől még az életed (fontos) része, tapasztalat, amitől majd később pont az lehetsz, aki; talán az, aki mindig is lenni akartál. Persze nem csak ettől, de ettől IS. Pont olyan fontos, mint bármilyen kellemes élmény.
A szüleid "ítélete" sem teljesen OK nekem. Azt írod a legvégén: "...mert úgy hiszik mindent a legjobb tudásuk szerint tettek." S ha tényleg így van, akkor mi van? Ha ezt tudták, ennyit tudtak Neked adni? Akkor ezt nem tudod elfogadni, mert a Te fejedben valami más van? Ha egyszer ez a valóság, akkor miért gondolod, hogy ők tudták volna sokkal jobban is, csak nem tették? Ez igen valószínűtlen. Miért tették volna? Mi lenne ebben a nyereségük? Sokkal valószínűbb, hogy ők a maguk szintjén, tényleg azt tették, amit helyesnek tartottak, és ez jött ki belőle. Így teljesen őszintén, joggal mondhatják azt, amit írtál, csak Te vagy az, aki ezt nehezen fogadod el.
A nagy testvér-kis testvér reláció sem szükségszerűen ez, van olyan nagyobb testvér, aki arra panaszkodik, teljesen elhanyagolták a kicsi születése után. Az emberek, a családok sokfélék. Neked ilyen jutott. Ez ellen harcolni nincs sok értelme, változtatni azon tudsz, ami még előtted van.
A szüleinktől kapott mintákat, bármennyire is látjuk ésszel, hogy helytelenek, letenni nagyon nehéz. Vagy olyan szintű tudatosság kell hozzá minden percben, olyan szintű önkontroll, aminek a fenntartása nagyon energia-igényes (tehát időben észlelem, amikor éppen beleesni készülök az ismert hibába, még időben megállítom magam, majd egy inkább odaillő, később megtanult-kifejlesztett viselkedés-mintával helyettesítem), vagy valamilyen módon megpróbálok túllépni azon a régi, gyerekkori ponton, ahol a rossz mintámat betanultam, ahol elakadás történt a személyiségem fejlődésében. Utóbbi esetben integrálom magamba a másik, fejlettebb megoldást, tehát később kevesebb energiával, automatikusan fogom a tanult választ adni az örökölt helyett.
Milyen módszert választasz ehhez, az sok mindenen múlik. (Például, mennyire vagy sérülékeny ilyen helyzetekben? Mennyire vagy konfrontálható?) Ezért mindenképpen beszélnék a helyedben szakemberrel. Egy jó pszichológus pár beszélgetés alatt felméri ezt, és tud tanácsot adni, mi lenne az esetedben a jó módszer, hogy elkezdhesd azt az "új fejezetet". Sok sikert hozzá!
válasza:Valóban el kell szakadnod, legalább átváltozásod idejére, nemcsak a szüleidtől, hanem a nővéredtől is.
Le kell törölni mindent a tábláról, amit eddig bárki is ráírt, és szép új lapot kezdeni. Eygedül nehéz, de előbb-utóbb akadnak barátok, akik már az új figurádat fogják ismerni. Jó lenne egy teljesen új környezet.
Nekem a nehéz helyzetekben sokat használtak a Danielle Steal regények, mert mindig a női főszereplő a nehéz helyzetből talpraállt, kibontakoztatta magát, megváltoztatta magát és győzött.
Van olyan könyv, hogy "Testbeszéd", ha azt megtanulmányozod, begyakorolhatsz olyan mozgásokat, testhelyzeteket amelyekkel magadhoz vonzod az embereket.A külső is számít, egy jó frizura, előnyös ruhák, amik vonzóvá tesznek. Legyen "rád írva", hogy "barátkozni szeretnék, társakat keresek, szeretni akarok mindenkit"
Törd a fejed, hogy miféle megszólítási mondatokat formáznál, gyakorold be otthon a tükör előtt, és később "élőben" is menni fog.
Szóval eddig csak egy egy gubó voltál, rázd le, és bújjon elő az igazi önvalód.
NEMCSAK KÜLSŐSÉGEK vannak. Meg kell találnod előbb utóbb a saját életedet. Igen érzelmeket kell elővakarni magadból. Ebben is segítenek a regények. Jobban minta filmek mert a szavakkal jobban le lehet az érzelmeket írni. PL: Kezdheted ezzel: Danielle Steal: Levelek Vietnamból. (Óriási regény, és egyben történelem is) Meg a "Tükörkép" is a kedvencem volt. Tanulj meg sírni a könyveken. És szeretni...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!