18 felett elmondanád otthon, hogy depressziós vagy és pszichológushoz jársz, ha még otthon laknál?

Nem kötelességed, ha úgy érzed ezzel negatívan befolyásolnád a kapcsolatotokat.

Szerintem ne tedd. Mondom ezt úgy, hogy én is ilyen 40es cipőben sántikáltam/ok.

Sose lehettek barátaim ("mert minek?"), nem mehettem sehova ("miért nem ülsz a fenekeden?"), nem nézhettem ki/öltözhettem ahogy szerettem volna még ha az csak egy női farmer volt. ("mit majomkodsz/páváskodsz?")

De otthon se találtam meg a megértést se máshol s odáig jutottam, hogy 2évig heti szinten éjszakákat vaciláltam át ugorjak-e ki vagy ne, aztán havonta jártam zúzodással, töréssel kórházba, üvegszilánkokkal csapkodtam a kezeim, lábaim. Anyuék sose kérdezték, észre se vették a sebeim 90%át de aztán suli miatt el kellett vinniük.

A dilidoki meg csak ciki, legnagyobb félelmükbe még gyogyósnak hinnének s rajtam maradna a félcédula....

ilyen gondolkodással végül abbamaradt az "orvoshoz cipelésem" mert mit gondolhatnak erről mások, mert kényelmetlen ez miatt utaznia, mert tabu, nincs ilyen, nem beszélünk róla. Azóta megnyugodtam, kigyógyultam, aztán visszatért mikor már dolgoztam pánikrohamok, légszomj, halálfélelem képében, utána szülés utáni depresszióként. Azóta orvosok, kedély javítók s mindezt hogyan? Ugyanúgy egy házban a szüleimmel s továbbra se ismerik el, hogy valamit is hibáztak volna vagy, hogy ez tényleg egy fájdalmas betegség volna max annyit, hogy hülye vagyok, gyogyós.

A családom belüli tabusítás hihetetlen mértékeket tud ölteni, és ez nagyon szomorú, főleg annak aki benne él s szeretet helyett szorongás, bánat jut csak. Remélem neked jobban fog sikerülni, s sok kitartást kívánok hozzá. Nem tartozol azzal, hogy beszámolj valamiről vagy, hogy hazugságra kötelezzenek.