Mit lehet az ellen tenni, ha valakit kisgyermekkorától kezdve lehúztak és elnyomtak és a túlzott engedelmességre nevelték ami nem célravezető és akadályoz az önérvényesítésbe?

pont ezért tenném kötelezővé minden várandós nőnek, h elolvasson pár gyereknevelésről szóló könyvet. anyám szerencsére olvasott ilyesmit, egyébiránt pedig óvónő végzettsége van, szóval voltak hozzá előtanulmányai :)

sosem nyomott el, mindig partnerként kezelt, megtanított mindenre, amire szükségem volt.

sok elbacott nevelést látok a korosztályomban. zsarnok szülők, parancsolgatás, tekintélyelvek. és ezeknek van a legnagyobb pofájuk szidni a saját gyereküket, h elcseszett szerencsétlen. de hát könyörgöm, ki nevelte azt a szegény gyereket?!

Amit leírtál anyudtól azt én is mind megkaptam, de ehhez képest én nem tapasztalom magamon, hogy hagynám, hogy elnyomjanak. Bár az igaz, hogy én meg amolyan magányos farkassá váltam, mert úgy érzem jól magam, ha a magam ura lehetek és nem kell alkalmazkodnom máshoz, elviselni másokat...

Gyógyulás? Szerintem a személyiségünket nem tudjuk megváltoztatni teljesen.

Te még szerencsésebb helyzetben vagy azáltal, hogy nőnek születtél. Én férfi létemre vagyok (illetve voltam) ilyen sajnos. Engem apám húzott le gyerekkoromban örökké azzal, hogy minden kedvenc dolgomat leszarozta, a véleményemre legyintett, a terveimről azonnal meg tudta magyarázni, hogy az miért hülyeség, ha kiválasztottam egy iskolát, amit szerettem volna tanulni, azonnal odavágta, hogy azt én úgysem fogom tudni megtanulni, stb.stb... És sajnos felnőtt koromra olyan lettem, amiket Te is írtál magadról. Másoknak nem mertem megmondani a véleményemet. Pedig mindig van véleményem, de adott szituációkban mindig inkább ledermedtem, és bennem maradt. Így sikeres párkapcsolatom sem volt még, hiszen ott is, mint az élet minden területén, ki kell(ene) állnia az embernek magáért, különben elhatalmasodnak felette. Hiába a szeretet, a párkapcsolat is a folyamatos határkóstólgatásokról szól... Igazából nálam egy nagy változás hozta el azt a szemléletet, amivel már könnyebben fenn tudok maradni. A párom összepakolt, és elment tőlem terhesen, aztán a szüleimben is csalódnom kellett. Ezek a dolgok edzették meg a lelkemet annyira, hogy már elő tudom venni a "leszarom" stílust, és vissza tudok szólni annak, aki megbánt. Már nem az lebeg a szemem előtt, hogy "úristen, mi lesz, ha megsértődik?", "én miért bántsak másokat?", "mi lesz, ha visszaszól?"... Persze még így is sokszor át kell gondolnom az emberekhez való hozzáállásomat, és időről időre helyre kell ezt raknom magamban, hogy igen, ez a helyes út. Régen mindig JÓ akartam lenni, meg akartam húzódni, mindenkihez alkalmazkodni, mégsem voltam jó senkinek. Igenis, aki veszi a bátorságot, hogy engem kóstolgat, annak MEG KELL mondanom a magamét. Aki pedig szánt szándékkal megsért, azzal szemben tudok nagyon büszke lenni. Tudom, ez a legtöbb ember számára természetes, de nekem nem az, és nagy dolognak tartom, és örülök, hogy el tudtam jutni erre a szintre. És megmondva az őszintét, sokkal, de sokkal jobban érzem így magam! Hogy nem magamra veszem és nyelem, nyelem mások problémáit, beszólásait, tiprásait, nem meghunyászkodok.

Igazából Neked is lelkileg kellene átlépned valahogyan azt a küszöböt. Nálam az említett komoly stresszek hozták meg a változást, de nem tudom, hogy egyéb módon hogyan tudtam volna eljutni erre a szintre. Valahogy Neked is át kellene gondolnod ezeket a dolgokat. Elsősorban azt kell magadban helyretenni, hogy TE nem vagy kevesebb másoknál! Én mindig így gondolkodtam magamról. Bármilyen szituáció adódott az életben, én ahhoz ELEVE úgy álltam hozzá, hogy ÉN kisebb, kevesebb vagyok a másik félnél, és én csak veszíthetek. Pedig nem!!! Szerintem elsősorban ez a gyökere ennek az egész dolognak. Ha komolyan magadba nézel, te hogyan képzeled el magadat egy-egy kapcsolatban, szituációban? Kisebbnek, kevesebbnek érzed magad a másiknál? MIÉRT? Ezen gondolkodj. szerintem ez az első lépés. TE=másik fél. Bármilyen helyzetben. Még a szüleiddel szemben is!!! Még ők sem bánthatnak ok nélkül!!!