Van gyermekkori traumátok?

ma 20:21

Megkérdezhetem a könyv címét?

Nekem is az egész gyerekkorom az volt. Alkoholista anya, nevelőapa.Verekedések, rendőrség, kórház,gyámügy,nélkülözés, szégyenérzet. Ezek a főbb jellemzői.

Lehet ezek miatt vagyok feszültebb,ingerlékenyebb felnőtt koromban.

-Orr mandulaműtét 9 évesen, nem hatott az érzéstelenítő. Akkor ott nem hitték el nekem, kikapták így is. Máig emlékszem, ahogy vért köpködve ordítok, de senki nem hisz nekem. Azóta kiderült, hogy fogorvosnál sem hat rám az érzéstelenítő, és úgy egyébként sem..Jó emlék..

-8 évesen karácsonyi előadás a suliban. Én a Jingle Bells-t tanultam hónapokon át szintin, hogy előadhassam. Eljött az egész család megnézni. Nem voltunk túl gazdagok, így lakkcipő helyett egy sima piros csizma volt rajtam, bársonynadrággal, ünneplő fölsővel. Az énektanárom közölte, hogy ilyen igénytelenül és "gumicsizmában" nem állhatok ki. Anyukámmal felváltva sírtunk, után már hiába kérték, hogy álljak ki, nem voltam hajlandó... Kint álltunk inkább órákat a buszmegállóban a mínusz 20-ban, de nem maradtunk ott. Sose fogom kiheverni. Nem tudom hol van most az énektanárnőm..de ha egyszer ne adja neki az ég összefutnánk...nem állna meg a lábán attól, amit tőlem kap. Lazán megalázott 8 évesen mindenki előtt karácsonykor, csak mert szegények voltunk... ááh.. :'(

Kb. 9 éves koromban történt, hogy már becsöngettek a suliban, vártuk a tanárt. Nem emlékszem mi történt, csak arra, hogy az egész osztály azt skandálja, hogy utálnak (2 gyerek kivételével). A legjobb barátnőm is. Én meg csak álltam megsemmisülten és néztem az arcokat. A tanár bejött, hirtelen csönd lett és én csak néztem ki a fejemből egész órán, nem tértem magamhoz. A tanár meg úgy tett, mintha semmi sem történt volna, pedig 1000%-ra biztos vagyok benne, hogy kihallatszott a kiabálás. Utána szünetben jött dörgölőzni a "legjobb barátnőm", hogy ő azt kiabálta, hogy nem utálnak.

Úgy érzem, emiatt nem tudok beilleszkedni rendesen sehol, nagyon zárkózott vagyok és bizalmatlan mindenkivel.

"Anyámnak" paranoid személyiségzavara van. Időnként kórházba került, de aztán folytatta ahol abbahagyta, az ilyen betegek nem hiszik el, hogy betegek. Nagyanyám nevelt 10 éves koromig, ekkor visszakerültem anyámhoz, aki nem igazán tudta mit kell kezdeni egy gyerekkel. Nem kaptam enni, nem voltak ruháim, ha felidegesedett nagyon megvert, nagyon sokszor nem tudtam az okát, hogy miért. Egyszer annyira megvert, hogy elájultam, otthagyott az udvaron végbefagyva, a szomszédok hívták a mentőt. Utána sokáig voltam kórházban, betört a koponyám. A kórházi papírokon az áll, hogy az agyam is sérült. De a legrosszabb mégis a verbális bántalmazás volt, a sok egyedüllét, mindig bezárt a házba egyedül, sokszor hetekig nem tudtam hol jár, állandóan szidalmazott mindenkinek, mindig engem okolt mindenért. 12 évesen megpróbáltam öngyilkos lenni, lenyeltem a házban található összes gyógyszert és még mosóport is ettem. Tisztán emlékszem az érzésre, hogy meghalok. A mai napig nem tudom ki talált meg és hogy kerültem kórházba, de túléltem. Akkor eldöntöttem, hogy valahogy túlélem és ha nagykorú leszek elmegyek onnan. Így is tettem, s bár nehéz volt egyedül a nagyvilágban, dolgoztam, tanultam, egyetemi diplomát szereztem, férjhez menetem és most van három gyerekem is, akiket nagyon szeretek. Anyámmal nem tarom a kapcsolatot. Próbálok minden rossz emléket egy virtuális, sötét, ablaktalan szobába zárni, egy nagy szekrényt tolni a szoba elé és elfelejteni, hogy ilyen is volt.

Nagyon kihatott az életemre az egész gyerekkorom, részben meg is erősített, mert egy harcos lettem, aki a túlélésért a lehetetlent is megpróbálja, ugyanakkor nagyon magányos is lettem, bizalmatlan az emberekkel. Sokáig védekezőileg felemeltem a kezem ha valaki gyors mozdulatot tett, vagy hirtelen felém lépett. Ezt valahogy "kinőttem". azt hiszem, de pl. ha valaki rám kiabál, vagy támad mindig erős félelmet érzek és nagyon sírni kezdek és nem tudom abbahagyni. Nagyon utálom ezt a tulajdonságom, mert sokan kinevettek miatta, de nem tudom leküzdeni.

Szinte csak orvosi "traumám" van, de mára ezek vicces történetekké léptek elő.

2-3 éves koromban ki kellett venni az orrmandulámat. Altatás előtt kámforral kábítottak, a doki az ölébe ültetett, egy vödröt akasztott a nyakamba és a számra tapasztotta a kámforos kendőt. A karjaimat nem fogta le, úgyhogy felnyúltam és végigkarmoltam az arcát.

Apám győzte behordani a bocsánatkérő ajándékkosarakat utána :)