El kell költöznöm, mit tegyek?

15 éves vagyok, és elég zűrös életem van.

Az anyámmal, az élettársával, öcsémmel (7 éves) és a másik kicsivel (10 hónapos) élek együtt.

Borzasztó kapcsolatom van anyámmal, folyton csak ugráltat és a cselédjének tekint, és miközben mosolyogva el kell végeznem helyette a dolgokat, azt hajtogatja, hogy egy szar senki vagyok, aki úgysem ér majd el semmit az életben, és mindenben csak elfogok bukni, mert béna vagyok mindenhez; hab a tortára, ha megver, vagy a hajamat cibálja. Szóval elég rendesen lenullázta az önbizalmamat, de úgy is érzem magam, mint egy nulla - elérte, amit akart.

Én úgy érzem gyűlöl. A két felsorolt kisgyereken kívül még van egy vérszerinti öcsém, aki nem velünk él, hanem apukámmal, de gondolom nem kérdés miért. Neki mázlija van, hogy ott maradt.

A probléma nem ott kezdődik, hogy segítenem kell, hanem ott, ahogyan segítenem kell.

Itt van egy példa:

A hétköznapjaim így telnek el:

Minden reggel ötkor kelek, összekészülődöm, elmegyek a boltba, hogy uzsonnát tudjak öcsémnek és magamnak csinálni, aztán pedig őt is felöltöztetem, bepakolok a táskájába, és elviszem az iskolába 7-kor. (Ez kiegészül néha vízforralással, meg tápszerkészítéssel, ha a kisebbik felkel, mert éhes.)(Anyám eközben alszik a kicsivel, és a nevelőapámmal.)

Délután mindig rohannom kell, haza, mert anyám nem képes egyedül két gyerekkel megcsinálni a saját feladatait, ezért, amint hazaérek, a 10 hónapos a kezembe kerül, ő pedig megy telefonálni fél órákon keresztül. Rendet rakok, ahányszor csak szétpakolnak a gyerekek, öcsémnek segítek a leckében, és már el is ment a nap. Kaját csinálok, meg segítek abban, amiben éppen anyám parancsolja. Ha a barátommal már mondatot akarok beszélni, már le leszek szidva, hogy egyfolytában nyomom a telefonom, pedig ez nem igaz. A kisbabát rendszeresen én altatom. Úgy 9-10 óra között elaludni, és amíg én vele görcsölök, a másik szobában vagy fürdőben anyámék jól elviháncolnak.

Hétvége... Fél nyolckor, vagy előbb felkeltenek, és még többet kell segítenem, mint a hét közben. A barátommal, ha szeretnék találkozni, kapok kb. 3 órát, ami nem érdekel, én örülök annak is, tudom, hogy van, aki még ennyit sem lehet vele, de akkor is csak az van, hogy siessek, ne késsem le a buszt, egyszerűen nem hagy békén. Az iskolában ugyan így... Óra alatt felhív, aztán fel van háborodva, hogy miért nem veszem fel, mikor azért van a mobilom.

Az egészben még van egy bökkenő. Anyám hetek múlva megint szül, pedig, említettem, hogy a legkisebb öcsém 10 hónapos, és nem merek bele gondolni, mi lesz akkor, ha már most így vagyunk. Nem fog menni az érettségi, pedig képzőművészeti főiskolára akarok menni, és tovább tanulni.

Tudom, hogy anyámnak ez bántja a szemét, mint, ahogy minden más, amit jól csináltam, ugyanis egyszer sem ismert el, mindig csak megalázott és lekezelt. Sosem állt mellém, mindig öcsémnek volt igaza, én voltam büntetésben. Erről jut eszembe: ha bármi olyat teszek, ami nekik ellent mond, akkor a nevelőapám hónapokig nem szól hozzám, elveszik az internetet és a telefonomat is. Példa erre: egyszer szóltam, hogy fent szeretnék maradni a mamámnál, mivel ők úgyis mennek el, és mivel nem ez volt megbeszélve, megtiltottak mindent.

Ha kérek valamit, akkor következményei vannak: elmentem a barátom szalagavatójára, másnap egész nap én voltam a két tesómmal.

Segítséget szeretnék, pontosabban ötleteket. A gyámügyön semmit sem mondanak, csak a megbeszélést, de velük lehetetlen beszélni, volt már rá alkalom, hogy megpróbáltam, anyám csak annyit mondott, hogy nem érdekli őt az én lelki világom, meg, hogy engem mi bánt.

Szarul és szarnak érzem magam, már az öngyilkosságon is gondolkoztam, de persze tudom ez nem megoldás semmire, csak annyira el vagyok keseredve, nem tudom mit tehetnék. A mamámék kézzel lábbal igyekeznek, hogy valami legyen, de sakkban vagyunk.

Elszökni is akartam már, de nem lett volna rá alkalom, alig vagyok egyedül.