Mit szólnál, ha a 27 éves fiad hazaállítana egy jóval fiatalabb lánnyal?

28-as vagyok.

Attól hogy NULLÁRA pontoztatok még ez az IGAZSÁG!!!

Azt nem mondom hogy problémamentes a dolog, de én magam is meg vagyok lőve 35 ffi-ként. Mégis mi a választék? Lelki sérült, vagy kevésbé vonzó huszonéves csaj, leharcolt elvált harmincas negyvenes nő, súlyosbítva egy-két gyerekkel esetleg bekavaró ex-férjjel? Egyik sem olyan vonzó, ráadásul egyre több fejben honol eszméletlen vákuum manapság. A Nemo-t csak a rajzfilmből ismerik, Newtonról azt hiszik valami új parfüm, bambán nyelik a kereskelmi televíziózás hömpölygő szennyvizét.

Végül én érzem magam keresztre feszítve és lehurrogva, selejtnek titulálva mert nem elégszem meg ilyesmivel.

"Végül én érzem magam keresztre feszítve és lehurrogva, selejtnek titulálva mert nem elégszem meg ilyesmivel."

Szerintem rossz helyeken keresgélsz. Nem egy huszonéves, sőt 30 felé közelítő ismerősöm van, aki teljesen normális, csak még szingli. Ez nem azt jelenti, hogy az ember selejt, mert ennek sok oka lehet: pl. elhúzódtak a tanulmányok és nem fért bele egy komoly kapcsolat/az akkori párnak ez így nem felelt meg, nem rég vetett végett hosszabb kapcsolatának, stb....

Nyilván van sok lelki sérült huszonéves meg sok kisgyermekes 30-as is, ami neked nem fér bele, de hülyeség emiatt általánosítani. Ha az az érved, hogy az ilyen típusok létezése miatt kezdenél inkább tinikkel, az beteges.

Nézd utolsó, tudod, annak a 30-asnak, akinek nincs még családja, gyereke, az meg zömmel pont azért,, és kifejezetten azért keres párt magának... tehát akit nem az előtted író válaszadó által jelölt "kertévés mélysötét" jellemez, azoknak a jó részét a karrieregzisztenciababóka -szentháromságra irányuló szemellenző, idegesen tiktakol a biológiai vekkere, tehát teljesen gátlástalanul a megfelelő biológiai adottságú és eltartóképességű spermadonort keresi a saját babóka-projektjéhez.

Akinek meg nem ez az "anyatípus" jön be, aki magának keresne társat és nem a jövendő utódainak anyukát, az meg itt áll megfürödve, mert a kora 30-as, késő 20-as populáció szóba jöhető részének 3/4-e vagy a mélysötét tehát eddig se kellett senkinek, vagy a hormon-túlvezérelt "babókát akarok MOST"... ja és persze a pár hónapos-éves gyerekkel egyedül maradt anyuká, akiknek a zöme - tisztesség ne essen - amúgy is a túlzott babacentrizmusa miatt maradt egyedül, és úgy kezdődik az általa küldött üzenet, hogy "vedd tudomásul, te nálam csak X-edik lehetsz, de én, és a gyerekeim legyünk számodra az elsők"...

(pont tegnap volt ebből egy nagy vitánk a zasszonnyal, egyik ismerősünk pont egy ilyen gyerekes nővel való komoly kapcsolaton dilemmázik, és a párom sorolta, hogy "ja, ti férfiak nehezen bírjátok, ha a gyerek nyűgös, meg akaratos, meg kezelhetetlen", én eg próbáltam vele megértetni, hogy ilyen szituban csak ÚGY TŰNIK, hogy a gyerekkel van a probléma, a gyerek az gyerek... a probléma a kisgyerekes nővel, a belőle áradó aránytalan, asszimetrikus elvárásokkal van... de valamiért ezt a csajok nagyon nem fogják, leragadnak ott, hogy a pasi a gyereket nem bírja elviselni... persze logikus, jó kis önfelmentés annak belátása helyett, hogy a probléma pont belőlük jön, nekik kellene az általuk nyújtott és az általuk elvárt dolgokat arányba hozni...)

Én a lány voltam ebben a szituban :)

17 voltam mikor megismerkedtünk, a párom pedig 30. Anyós csak kisebb sokkot kapott, aztán megismerkedtünk és rájött, hogy nem a tipikus tinilány vagyok :)

2 év múlva összeköltöztünk, albérletben (nem, én nem a pénzes pasikra bukom :P ) majd rá két évre megvettük a saját lakásunkat is. Nem miatta nem tanultam tovább, de azért kicsit hozzájárult, hogy önállósodni akartam, így a főiskolát otthagyva dolgozni kezdtem. Szerencsére jó állásom lett, több szakmai képesítésem is lett közben. A "fiú" azóta a férjem, én 28 vagyok, ő 41 lesz, és van 3 gyönyörű gyerekünk. Szóval lehet happy end is :)