Nem ítélkezést kérek, őszinte tanácsot attól, aki volt már ilyen helyzetben!?

Kedves Kérdező!

Szerintem téged "lelki társad" a legcsúnyább módon kihasznál. Elvárja, hogy csodáld őt és epekedjél érte, és még azt sem adja meg neked, amit egy családos férfi a szeretőjének (testiség, közös szórakozás, ajándékok).

(Szeretőnek lenni is méltatlan státusz önérzetes nőnek.)

Az akarat gyenge nők szoktak abba a csapdába esni, hogy egy számukra tekintélyt képviselő férfinek képesek alárendelni magukat. Az ilyen férfi jellemzően elért már valamit: sármos, iskolázott, jó munkahellyel és egzisztenciával rendelkezik, csinos felesége van és szépek a gyerekei (=jó a génállománya).

Ideje felébredned, két évet elrabolt "lelki társad" és saját gyengeséged az életedből!

36F

Tudom nem érdem, de kétszer volt rövid kapcsolatom nős férfivel. Mindkettő azt mondta, hogy romokban a házassága, ami nem volt igaz, vagyis inkább úgy mondanám, hogy én voltam az ugródeszka ahhoz, hogy helyrehozzák a házasságukat.

Az egyiknél kifejezetten azt éreztem, amit Te, hogy a lelki társam találtam meg benne. Hiába. Hatalmas szenvedés volt a szakítás és nagyon jó lecke is. Soha többé nős férfiakkal, csak vesztesként lehet kijönni belőle.

Nem elég, hogy idősebb, nem elég, hogy nős, nem elég, hogy a nejét is csalja fűvel-fával, de még a tanárod is?

Tégy, amit akarsz, ilyenkor úgysem lehet elégg okos a tanácsadó. A saját kárán tanul az ember a legtöbbet. Én nem foglalkoznék vele, az biztos.

Kedves kérdező,

látom, döntöttél már, szerintem a lehető legjobban. Azért elmesélem még az én történetem, ha nem bánod.

A közelmúltban volt egy nős férfi az életemben (húszas éveim közepén jártam, ő tíz évvel idősebb, 3 gyerekes családapa). Hát, nem vagyok büszke erre a történetre, de elmondom. Köztünk sem történt más csókon kívül, tehát ténylegesen nem voltam a szeretője, de még így is szégyellem magam.

Egy rendezvényen ismerkedtünk meg, nekem is megtetszett ő, de tudtam, hogy házas, ezért nem foglalkoztam vele utána, bár gondoltam rá. Ő keresett meg, és az lett a vége, hogy levelezni kezdtünk. Nem egy városban éltünk, de ő a szülővárosomban lakott, és akkor hetente hazajártam, hogy találkozhassunk. Kicsit afféle lelki társ volt nekem is, vagy inkább olyan apafigura, bár csak 10 évvel volt idősebb. Nem akart lefektetni, és én sem akartam, hogy megtörténjen. Ő volt az első ember, aki (legalábbis azt mondta), hogy szerelemmel szeretett.

Ezt jólesett hallanom, még ha a lelkem mélyén éreztem is, hogy ezek csak szavak, amit minden felelősségvállalás nélkül mondhat. Úgy voltam vele, hogy ez az egész mind szép és jó, de nem folytatható hosszú távon, mondjuk ahhoz nem volt erőm, hogy kilépjek belőle.

Ez ment vagy fél évig, aztán megláttak minket a városban, elmondták a feleségének, aki egyből válással fenyegetőzött. A pasi pedig egyből behúzta fülét-farkát, és persze együtt maradtak, azóta is együtt vannak, bár továbbra is rossz a házasságuk. Tudom, furán hangzik, de nagyon örültem, hogy együtt maradtak, nem viselte volna el a lelkiismeretem, ha miattam mennek szét.

Utána még meg-megkeresgélt, hogy találkozzunk, de megmondtam, hogy bár szívesen találkoznék vele, de nem fogok. És ehhez tartom is magam. Néha-néha felelek a leveleire röviden, de nem akarok találkozgatni vele.

Ja, és azt kifejeltettem, hogy az asszony megkeresett engem levélben (feltörte a férje fiókját), és ott írogatott. Ahelyett hogy lek*rvázott volna, még át akarta passzolni a férjét nekem, hogy legyünk boldogok. Bocsánatot kértem tőle, és mondtam, hogy én ezt az egészet lezártam, és sajnálom. Egyebet nem nagyon mondhattam, tényleg szégyelltem magam. A feleség még írogatott ezután is, hogy "nehogy azt higgyem, hogy ezt ennyivel meg lehet úszni", de nem igazán értettem, mit vár tőlem, azok után, hogy mondtam, én befejeztem, kiléptem, innentől kezdve beszéljék meg ők. A végén le kellett őt tiltanom, hogy ne írogasson többet.

Ez persze nem mentség, de akkor én is eléggé szeretetéhes voltam, meg gondolom, a pasi is elégedetlen volt a házasságával, aztán valahogy vonzódni kezdtünk. Ugyanakkor különös módon a feleséget is meg tudtam, tudom érteni, mert szerintem sokszor jogosan pörölt, hogy kimaradoz a férjeura. (Nem miattam, hanem már jóval előttem is szívesen bulizott, ivott is azért olyankor.)

Ez az ember engem istenített. Én is kötődtem hozzá, de nem voltam belé szerelmes, inkább csak örültem, hogy szeret valaki.

Köszönöm, hogy elolvastad, és nagyon örülök, hogy úgy döntöttél, kérdező, ahogy.

28/N