Ti visszaköltöznétek abba a családi légkörbe, ahonnan elmenekültetek?

Sosem volt jó kapcsolatom a családommal, teljesen eltérő értékeket és elveket vallunk, ami miatt sokat bántottak - lényegében kihasználták, hogy függök tőlük és azt kell tennem, amit ők akarnak. 19 évesen az első adandó alkalommal elköltöztem, és keveset jártam haza, alig havi 2-3 alkalommal pár órára.

Nemrég azonban megszűnt a munkahelyem és nem találok újat, hiába keresek hónapok óta. A megtakarított pénzemet feléltem, diákmunkából élek jelenleg, az havi kb. 70 ezer forint.

Sokat gondolkodtam és oda jutottam, hogy az eszem azt mondja, menjek haza. Szeptembertől egyetemre szeretnék menni, a minimálbérből aligha futja tandíjra, munka és saját háztartás mellett viszont nem tudok annyit tanulni, hogy a támogatott szakhoz szükséges átlagot tartsak. Ráadásul, az se jobb, ha 25 évesen költözök haza, mert vége az egyetemnek és nincs munkám, de jogviszony híján már diákmelót se tudok csinálni...így egy ideig tudnám gyűjtögetni is a pénzt, akár saját vállalkozáshoz.

Csak... én nagyon félek. Nem akarok hazamenni, nem akarom, hogy bántsanak. Mindig úgy kezeltek, mint egy gyereket, még 19 évesen is engedélyt kellett kérnem, hogy mehessek valahova. Mióta elköltöztem, felnőttként kezelnek, tehát ez még talán megbeszélhető anyámmal...

De a másik dolog: lett egy párom. Míg otthon voltam, sose volt barátom, mióta összejöttünk, azóta viszont szinte együtt laktunk 2 nap nálam, két napot nála aludtunk. Itt azonban a húgommal közös szobánk van, és nem hiszem, hogy anyám értékelné, hogy 2 napot itt aludjon a barátom... egyszerűen nem. Húgommal megtudnám beszélni, hogy a rokonoknál aludjon, de napközben akkor is folyton ott lebzselne... és nem, nem akarom kitúrni, tudom, hogy ehhez nincs jogom. Csak úgy érzem, nálunk nem tudnánk normálisan kettesben lenni a párommal, és tudom, hisztisen hangzik euzt a "megszoktuk, hogy sok időt töltünk együtt" -dolog, de basszus, én olyan légkörben nőttem fel, hogy rettegek mások szeretetének elvesztésétől vagy hogy rosszul érezze magát, aki velem van. Nem akarok vele kevesebbet találkozni, szükségem van rá, hogy hozzá bújhassak - csak ez van nekem.

Persze, nyilván náluk lennénk többet, de én érezném magam kellemetlenül, ha 0-24-ben ott lennék, mert nyilván a szülei is szeretnének néha családi légkörben lenni, plusz egy fő félig idegennel. Na meg, szégyellném a párom előtt, ahogy a bátyám beszél velem vagy viselkedik, vagy amikor anyám dührohamot kap...

Nem tudom, mit tegyek. Eszem szerint költöznék a jobb jövőmért, szívem szerint maradnék és igyekeznék megoldani valahogy. Mit gondoltok?