A család támogatóereje nélkül (anyagiak, érzelem) lehet valamire vinni az életben?

Lehet, de nagyon nehéz.

Nagyon sok saját erő, kitartás, akarat, lemondás, és némi ész is kell hozzá; mellette némi szerencse, és legalább egy külső ember, aki a valóban mindenben biztos támasz.

Ez lehet a párod is, de lehet egy kiváló pszichiáter vagy pszichológus is (sajnos, ilyen csak kevés van otthon).

Lehet, de sokkal-sokkal nehezebb.

Én zenésznek készültem, ami nagyon nehéz szakma, rengeteg munkát és áldozatot igényel. Rengeteget fektettem bele, de idővel elfogyott a hitem és a lendületem. A családom annyiban támogatott, hogy folyton összehasonlítgattak másokkal, "bezzeg X mennyit koncertezik", "bezzeg Y nem takarózik azzal, hogy nem áll mögötte senki", no és a favorit: "mi mindent megteszünk érted". Odáig már nem terjedt a látókörük, hogy X-ről amikor kiderült, hogy tehetséges, az egész családja összecuccolt és odaköltöztek, ahol a legjobb képzést kapja és a legtöbb lehetősége van, vagy amikor Y nem bírta a rengeteg gyakorlást és ínhüvelygyulladása volt, anyukája szinte minden nap utazott hozzá 100 km-re és felkajtatta a legjobb orvosokat, ami rengeteg idő és pénz volt. Amikor nekem volt hasonló problémám, annyi volt a reakció, hogy oldjam meg.

Idővel feladtam. És elkezdtem utánajárni a dolognak. Nem találtam olyat sem az ismeretségi körömben, sem a történelemben, aki tök egyedül vitte volna sokra. Mindenki mögött állt valaki, aki támogatta és segítette, aki levette a válláról a plusz terheket, hogy 100%-osan a munkájára koncentrálhasson.

Nálam az lett a dolog vége, hogy feladtam és a háttérbe vonultam. Most a párom támogatom: jó képességei vannak, amibíciózus, elhivatott a szakmájában. Mivel pontosan tudom, mi az, ami nekem hiányzott, tudom azt, hogy mit kell megadni neki. Rengeteget dolgozom azért, hogy amikor hazaér, semmilyen házimunka ne várja, hanem csak pihenhessen. Sokat olvasok párkapcsolatokról és szexről, hogy ne kövessem el a tipikus hibákat, illetve hogy nagyon jó szexuális életünk legyen, mert az erősen hozzájárul az ember kiegyensúlyozottságához. Utánaolvasok a szakmájának, hogy elmondhassa nekem az őt foglalkoztató problémákat és legalább nagy vonalakban meg is értsem. Ha valami foglalkoztatja, meghallgatom. Ha elkeseredik, rámutatok az eddigi eredményeire, hogy ez mind azt jelenti, hogy jó amit csinál és jó irányba halad.

Persze így a saját céljaim háttérbe szorultak. Igyekszem azokra is időt szakítani, de ez nem olyan egyszerű. Főleg hogy tudom, hogy igazán kiemelkedően jó már soha nem leszek, vagy legalábbis nagy csodának kell hozzá történnie. Viszont a párom sikereiből így én is részt vállalok. Az ad erőt, amikor néha elmondja, hogy tudja, hogy nélkülem nem tudná végigcsinálni, amit csinál. Nem lenne hite, kedve, energiája. Ilyenkor úgy érzem, talán még szerencsés is, hogy az én karrierem derékba tört. Így legalább őt tudom segíteni. Aztán ki tudja, talán még történhet csoda, fordulhat a kocka, hátha lesz még olyan, amikor én kerülök előtérbe és ő tud támogatni. Arra azért igyekszem ügyelni, hogy ennek a lehetőségét ne veszítsem el. Végül is sehol nincs megírva az, hogy az ember sorsa húszévesen eldől :)