Van itt valaki aki rosszul érzi magát amiatt hogy nem tudja segíteni a szüleit?

Én pont ugyanígy vagyok,némi különbséggel csak. 27 vagyok,férjem még nincs,párom van,nagyszülőkkel éltünk,és most anyu van csak egyedül. Én messze kerültem,elsősorban a tanulmányaim miatt,volt munkahelyem is,de elvesztettem. Most pedig lelkiismeretfurdalásom van,hogy se pénzzel,se fizikailag nem tudom anyut segíteni. Persze,amit lehet,megteszek,de az nem ugyanaz,mintha mindig ott lennék. Anyu nem zsarol érzelmileg,csak az én szívem szakad meg.

Ő nem tud titeket meglátogatni? Esetleg heti egyszer aludhatna nálatok, ha elfértek, lenne társasága és pl. a fűtéssel/egy vacsorával is spórolhat így egy kicsit, nektek meg talán egy este per hét nem megterhelő.

29 éves vagyok, a szüleim nagyon rossz anyagi körülmények között élnek. Én úgy gondoltam még főiskolás koromban, h segíteni fogom őket anyagilag és másképp is. Ehhez képest egyik munkahelyről a másikra vetődöm (határozott id. szerződés), jelenleg meg 10 hónapja munkanélküli vagyok és rossz látni, h mennyire kéne a pénz oda is és nem tudok segíteni, mert még én is a férjemre szorulok most.

Sajnos ez tipikus az egyedülálló szülők esetén (főleg, aki özvegység miatt kénytelen egyedül élni) Megszokott egy életszínvonalat, amihez két ember jövedelme kellett, és most nem hajlandó lemondani róla mindenféle kifogással (emlékek, nem herdálja el, stb.) Hát én erre meg csak azt tudom mondani, hogy jó annak, aki annyit keres, hogy abból a saját családját előrelendítse, és még a szülőt is támogatja, de az emberek 95%-a nem ilyen, szóval ha a mamának ilyen fontos az a lakás, meg az életszínvonala, akkor ne mástól várja, hogy megteremtse az ehhez szükséges javakat, hanem vagy ő kössön kompromisszumot saját magával, vagy találjon valami bevételi forrást. Kérdés, hogy ezt sikerül-e megértetned vele, vagy annyira önző, hogy fel se fogja, és elvárná, hogy a saját rovásodra támogasd - hogy neked hogyan lesz saját lakásod, gyereked, normális , nem filléreket élére állító életed, az az ilyeneket nem szokta érdekelni (nagyanyám ez utóbbi kategória volt, szóval tapasztalat van...). Ebben az esetben neked kell megtanulnod megvalósítani a lelki békét magadban, más választásod nincs.

Ne haragudj, de arról nem te tehetsz, hogy 58 éves korára életképtelen. Miért nem tett akkor félre, amikor még lehetett volna, amíg megvolt a nagyi? Lakásra nem kellett gyűjtenie, a rezsi is szétoszlott... Nem azt mondom, hogy egy pedagógusi fizetésből vígan lehet örömködni, de hát azért feltalálhatta volna magát, gondolom, még ha nem is biosztanár, azzal azért tisztában volt, hogy a nagyi sem halhatatlan. Nem most kellene kapkodni, hogy mi lesz, ha...ha magától nem jön meg az esze, hogy kisebb lakás kell, akkor nem tudsz mit kezdeni vele. Arra nem gondoltatok, hogy ti vesztek egy kis garzont, őt odaköltöztetitek, cserébe meg ti mentek az ő lakásába, elvégre nektek előbb-utóbb azért kell majd a nagyobb hely. És akkor végső soron a lakás is megvan, és ő is kijön jobban egy akkora lakásban, amekkora neki egymagának bőven elég, Nektek meg amúgy is kellene vennetek valamit, így mindenki jól jár. Ha nem tudod támogatni (és itt nem arról van szó, hogy éhezne, hiszen csak nagyok az igényei, már ami a lakhatást illeti), akkor vagy átmegy fényevőbe, és lakik a nagy lakásban, vagy hajlandó valamiről lemondani.