Ti nem szoktátok néha azt érezni hogy sok keserűséget okoztak vagy okoznak a szüleid? Ha igen, mi volt az amiért néha azt érezted?

kamaszkoromban ezt éreztem, de akkor az ember lázad, és nem törődik azzal, hogy amit akar az helyes-e, de amikor ugye a szülő gátat szab, akkor nagyon keserves érzés kerít hatalmába

ma már vicces a múlt, de akkor vérkomoly volt minden

Éreztem!

Azt éreztem, hogy anyám elvette minden önbizalmamat.

Ha valamibe belekezdtem, azt leszólta, pocskondiázta, ha jó is voltam benne, még jobban, bármit akartam, mindenhez volt rossz szava.

Ha nem jól teljesítettem, akkor persze jött, hogy "látod, de béna vagy!"

Magyarán, én semmit nem tudtam jól csinálni.

Még mosogatni, porszívózni sem tudtam/tudok szerinte, sőt öltözködni sem, és SEMMIT!

Szerinte a barátaimat úgyis el fogom veszíteni, a párommal meg úgyis sza.r lesz a kapcsolatom előbb-utóbb.

Szó szerint mérgezően keserű nő, nagyon negatív életfelfogással.

Én meg el is hiszem, hogy béna vagyok, pedig nem vagyok, de nekem szó szerint lelket kell önteni magamba, ha valamibe belekezdek, amit más könnyedén csinál.

Nincs önbizalmam, mert úgy érzem:"Nekem úgyse fog sikerülni!"

Sok szor könyörögtem anyunak, hogy váljon el.

Értünk a gyerekeiért nem tette meg. Aztán jött egy semmirekellő akiért dobbantott. Ekkor éreztem először ilyet.

Aztán meg akkor amikor ezzel a semmirekellővel lelépett külföldre a középiskolás ballagásom (egy héttel)és az érettségim előtt . Nem tőrődve azzal, hogy szügségem lett volna rá.

Azóta megtanultam, hogy család ide vagy oda bármennyire is szeretem őket egyedül kell helytállnom a világban és már nem érhet efféle csalódás.

Apura nem mondhatok ilyet mert (kissé piás az öreg és egy nagy gyerekként tekintek rá) soha nem számitottam rá olyan szinte mint anyura.

Tök normális családban is lehet hibáztatni a szülőket. Az anyám alavetően soha nem figyelt rám. Akkor sem, amikor a tanárok jelezték, hogy esetleg gondok vannak. Akkor is csak leszidott. Aztán terhes lettem, és akkor sem igazán engem látott, csak hogy ne legyen szégyen. Amikor leléptem egy hétre, akkor vette észre, hogy valami nem stimmel, elvitt pszichológushoz. Minek? Inkább foglalkozott volna velem. Számára csak az volt a nevelés, hogy jól elmondta a véleményét. Diplomás, közmegbecsülésnek örvendő szülők diplomás gyermeke vagyok. Szinte módszeresen rombolta az önbizalmam, semmire se tartott, se emberi értékeimet, se a tudásomat, se az érzéseimet. Már vannak gyermekeim. Rettegtem a szüléstől, utálom az orvosokat, borzalmas dolgokon kellett átmennem, de még csak észre se vette. Ha el akartam mondani, akkor ugyanmár, ő aztán min ment át. 3. terhességem előtt rácsodálkozott, hogy én nekem voltak problémáim. Még csak észre sem vette. Most sem tudok neki elmondani semmit sem. Ha valamit esetleg el mertem volna mondani, nulla tapintattal és diszkrécióval kezelte.

Biztos vagyok, hogy én is hibázok, mint szülő, mint anya. Attól viszont óva intek mindenkit, hogy a nagy analizálásban odáig jusson, hogy a szülei az oka mindennek, és ezért utálni kell őket. Én sem utálom anyut. Ilyen és kész, bár a kor előrehaladtával egyre húzósabb.

Ezek az analizálások és a problémák feltárása nem arra jók, hogy lovagoljunk a problémán vagy belegabalyodjunk, hanem hogy a probléma felismerésével közelebb kerüljünk a megoldáshoz.

Igen.

-öcsémmel kivételeztek és kivételeznek a mai napig, és még le is tagadják, és azt mondják, képzelődöm (pedig mások is megmondhatják, hogy így van)

-sosem engedtek önállósodni, aztán meg piszkálnak, hogy miért nem vagyok önállóbb

De sokszor éreztem és érzem most is,de már csak egy kicsit. Szerencsére a földrajzi távolság jót tesz.De azért így is tud keserűséget okozni az anyám. Annyi a felismerésem, hogy túl későn vállalt be engem,elmaradt a mai világtól, ez miatt is alapvetően távolság volt mindig köztünk. Sokszor mérgezni próbálta a kapcsolataim és az önbizalmam éveken át. Az ismerőseim/barátaim nem kedvelte, mert tudta, hogy ők jobbak,szebbek, jobbak a szüleikkel is a kapcsolatuk. Ezt úgy közölte, hogy inkább rosszakat mondott róluk. Ahelyett, hogy motivált volna éveken át,vagy lehúzott, manipulált, vagy pedig egyáltalán nem törődött velem. A saját problémáival volt mindig elfoglalva és olyan emberekkel, akikre nem kellett volna pazarolnia annyi energiát. Helyette a háztartásban és a gyereknevelésben kellett volna helytállnia.

Ehhez képest azért belőlem is felnőtt, diplomás ember lett.A sérelmeket megpróbáltam erőszakkal megbocsájtani, elhatároztam, hogy igenis megbocsájtok neki,szeretni fogom.Aztán minden ilyen elhatározás után valahogy úgy megbántott, hogy feladtam az egészet. Rájöttem, hogy nem kell magamra erőltetni azt, ami nem megy. Nem volt és nem is lesz vele már soha őszinte,nyugodt és jó kapcsolatom, nem ismer engem igazán,épphogy csak felszínesen. De már rájöttem, hogy nem baj.Fenntartok egy látszatkapcsolatot vele, elhallgatom a hülyeségeit, ennyit tudok tenni.

De sokat tanultam.Megtanultam, hogy én igyekezni fogok nem így viselkedni másokkal és főleg nem a gyerekeimmel,ha lesznek.