Egyenrangú társnak érzed magad a párodal férjedel vagy cselédnek érzed magad mellette? ,

Cseléd vagyok!

Nem az a baj, hogy én csinálom a házimunkát, én osztom be a pénzt, és én fizetem a csekkeket, nekem fő a fejem azon, hogy mit főzzek munka után, hogy ne legyek este nyolcra hulla, és én intézek mindent!

Nem ez a baj, mert ezt szívesen megteszem azért, akit szeretek.

Az a baj, hogy ennek ellenére kutyába se vesz a társam, amit már nagyon-nagyon-nagyon unok!

Változtatnom kell, mert elegem van ebből!

Én nem érzem magam cselédnek, de egyenrangúnak sem, valahol a kettő között... Amikor összekerültünk, jó volt, együtt csináltunk sokmindent. Azután volt egy térdműtétje, relatív rövid időn belül még egy, és ekkor mindenben ki lett szolgálva, de sajnos ő ezt megszokta és gyakran elfelejti, hogy én is pihennék néha... Ő a hátát pihenteti, én meg foglalkozzak a gyerekekkel, de főzzek is (no jó, ezt néha megcsinálja), a mosogatógépbe pakolás mindig az én dolgom (miért? hát csak - őszerinte), néha kipakol belőle. A mosógép neki derogál, mindent, ami mosással kapcsolatos, én csinálok: bepakolok, előtte súrolom a pecsétes ruhácskákat, kiszedem, kiteregetek, összehajtogatom, elpakolom, kivasalok. Én csinálom a piszkos munkákat a gyerekek körül: pelenkázás, rászólás (no jó, néha ő is nevel, de többnyire csak játszik velük, heti 1-2 alkalommal). Én viszem őket tornázni, hogy ne legyen x-lábuk, ő azért nem viszi, mert felidegesíti a kislány (tornázni kell vele, különben nem csinálja rendesen, vagy sehogy :( ). Pénzügyekben: a félretennivaló pénzt rendszeresen elkölti minden általa fontosnak dologra (szerszámok, az éppen aktuális felsőbb kategóriás laptop, mobiltelefon...), sehogy sem kerülök sorra. Ez mondjuk nem akkora nagy baj, mert valójában utálok vásárolni, de ha kellene is valami, nem igazán van már rám pénz... Nyáron gyakran én vágom a füvet is, a kertet többnyire én kapálom, ültetem, szedem le, amit le kell. Neki mindig van valami baja: amikor nekem fáj a fejem, fáradt vagyok vagy fáj a hátam, lábam, valamim, éppen akkor neki még jobban fáj valahol, fáradtabb, betegebb, és megint rám marad minden. Ő munka után elvonul, "pihenteti a hátát" (van kezdődő gerincsérve is :( ), én meg pakoljak, találjam ki, hogy mit főzzek meg a többi. És azután csodálkozik, hogy ingerült vagyok, ideges, ordítok a gyerekekre, kedvetlen vagyok és rossz hangulatú. De ezt is nekem kell(ene) megoldanom szerinte, mert nem érti, miért vagyok ideges. OK, ő általában több órát dolgozik a munkahelyein, mint én, de ez szerintem nincs arányban azzal, hogy itthon kicsi híjján minden rám hárul. Az a baj, hogy a saját apjához hasonlítja magát, aki TÉNYLEG semmit nem segít(ett) otthon az anyjának, így a saját szemében ő az isten az apjához képest, mert néha játszik a gyerekekkel és néha összedob valami ennivalót (persze a hozzávalók nagy részének az elpakolása rám marad...). Beszéltem már vele sokszor erről, de nem igazán van változás pozitív irányba...

Ne haragudjatok, hogy kisregényt írtam, de kicsit megkönnyebbültem, hogy kiírhattam magamból a gondolataimat...

Volt egy-két bukta kapcsolatom a férjem előtt, de visszagondolva a "cselédség" soha nem merült fel. Ha volt is probléma, az inkább a fiatal korom és a naivitásom miatt volt.

Mondjuk két férfit kiteszek makacsságban és dominanciában, gondolom akik a cseléd típusra buknak, azok két mondat után futottak el tőlem - ezért se akadhattam össze ilyen emberrel.

Egyenrangú, de én vagyok a főnök, csak ezt nem tudja. :)

24N