140 kilométer szakít el a páromtól. Szeretnénk már családot, de szülővárosunkból egyikünk sem szeretne elmozdulni. Mit csináljunk, milyen kompromisszumokat ajánltok?

Elvetette a lehetőségét, hogy az arany középutat válasszuk és egy köztes városba költözzünk. Én benne lennék, de a párom nem. Azt mondta, hogy nem fog ingázni naponta munkába, korábban kelni, több benzin, ... Állítása szerint az egyikünknek sem lenne jó.

Az én városom (nő) az egyik az 5 legnagyobb magyarországi város közül, megyeszékhely. Itt ismerkedtünk meg, de ő váratlanul akkor kapott egy nagy lehetőséget otthonában egy sokkal kisebb városban. Mivel kapcsolatunk elején voltunk, én szerelmesen követtem. Noha még mindig szeretem, rájöttem, hogy mindig én áldozok a kapcsolatért, ő semmit nem tesz, neki ez így kényelmes. Akkor hazaköltöztem, mert én nagyon ragaszkodok a szüleimhez. Ő 10 évig más városokban élt, de most már nem akar eljönni otthonról. Amúgy ő is és én is a saját szüleinkkel lakunk családi házakban. Neki az én városomban volt munkahelye, albérlete, aztán egy jobb álláslehetőség miatt hazaköltözött. Én a saját vezetői állásomat ott hagytam miatta, utána mentem. Aztán mert nem bírtam ott élni, kevés adottsággal bír az a város nekem, a gyermekem felnevelését sem tudnám elképzelni (csak otthon lehetnék egy "rabszolga" de nem lenne hova menni), ezért felmondtam az ottani munkahelyem és hazajöttem szüleimhez. Nekem volt saját lakás, amibe beköltözhettünk volna, de neki nem kellett az én szülői támogatásom. Anyagilag hasonló helyzetben vagyunk, jogsi és kocsi van, szülői támogatás hasonló, csak nekem nincs azóta munkahelyem, mert nehéz elhelyezkedni és nem is merek, mert akkor még kevesebbet láthatnánk egymást. Szerencsétlen vagyok, hogy így hagyom magam tönkretenni, de megbolondított az a lila köd.

Mondjuk lehet, hogy mivel fiatalkori szerelem volt, így nem, de azért mégis megkérdezem: nem bántad meg ezt a "közös megegyezéssel való szakítást"?