Miért mindig nekem van lelkiismeret furdalásom?

Anyukám elég sokszor eljátssza, hogy nekem esik, mikor miért, többnyire telefonon, és utána nekem van lelkiismeret furdalásom, ha nem keresem.

De olyan szinten, hogy van amikor már komolyan leteszem a telefont, mert nem lehet vele beszélni, csak mondja a magáét, ha pedig megkérem, hogy hagyja abba és hagyjon békén akkor még jobban rákezdi.

Most legutoljára éjszaka dolgoztam, délelőtt felhív, mikor fekszek lefelé, hogy menjek át hozzájuk segíteni valamiben. Mondom, hogy most inkább nem mennék, főleg, hogy nem sürgős, épp aludnék, erre nekem esett, hogy én milyen vagyok már, de tök bunkó módon, én meg nem mondtam semmit erre, mert hát mit mondjak, erre lecsapja a telefont. Én meg úgy voltam vele, hogy azért basszus ő megkér valamire, utána leugat, hogy mi az, hogy nem megyek azonnal, amint megkér, ilyen vagyok olyan vagyok, úgyhogy nem hívtam fel, hogy most akkor kellek-e még vagy sem. És akkor most még nekem van lelkiismeret furdalásom, mikor józan ésszel belegondolva, ha valaki tök paraszt veled, akkor nem igazán neked kell teperni utána, hogy hé akkor hadd segítsek már... Hogy lehet erről leszokni?

Nem tudom ez valami érzelmi zsarolás vagy mi? A párom mindig azt mondja, hogy nem érti minek kattogok ennyit rajta, de hát én sem. Régebben míg otthon laktam egyetem alatt abból volt mindig cirkusz, hogy miért nem azonnal az első busszal mentem haza hétvégzni hozzájuk, minden egyes hazamenetelkor eljátszotta, hogy jól leugatott, hogy mit képzelek, miért nem jöttem azonnal, hát mit mondjak sok kedvem volt menni, mikor eleve tudtam, hogy így fog kezdődni az egész, hogy le leszek megint cseszve. Tudom, hogy én is tiszta hülye vagyok, mert egy csomószor volt az, hogy ott bömböltem hazamenés előtt, a párom meg mondta, hogy minek megyek akkor, de nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy "mert kell".

Állandóan szarul érzem magam miatta. Mit csináljak?