Téged mennyire befolyásol a "hozott minta" a saját családi életedben?

Sajnos van ilyen, pedig nem kéne. :S Mondjuk még saját családom egyelőre "csak" a párom, de látok magamon olyan dolgokat, amiket egyértelműen a szüleimtől láttam.

Szüleim házassága megkeseredett, a családtagok nem törődnek egymással, akkor tudnak összefogni, ha rá kell valakire szállni és bántani. A pénz központi kérdés, az ember legyen begyepesedett, ne merjen újba fogni, minden örömöt és szórakozást sajnáljon magától... Apám így gondolkodik. Szerinte az embernek az a célja a földön, hogy reggeltől estig dolgozzon. Minket is hajt, hogy gyűjtsünk, minél hamarabb legyen saját ház, gyerek, hogy aztán mi is csak gürizzünk úgymond a családért.

Ő hazajön munkából, megy ki a kertbe, ennyit láttam belőle gyerekkoromban: semmit.

Apám a teljes közöny, senki és semmi nem érdekli. Anyám a "mű mártír", aki állítása szerint miattam maradt apámmal, pedig egyszerűen csak kényelmes volt így élnie.(érdekes még mindig vele van annak ellenére, hogy én már felnőttem, de azért rendszeresen megkapom, hogy miattam szenvedett)

Inkább felkötöm magam, mintsem ilyen legyen a házasságom.

Én a szüleimet sokat láttam ölelkezni, pusziszkodni gyerekkoromban, én is ilyen lettem, bújós, szeretetre vágyó, és a szeretetét ki is mutató nő. Nálunk az egész család ilyen, ha egy nap ötször találkozunk, akkor ötször pusziljuk meg egymást mind a találkozás mind az elbúcsúzás alkalmával. Nekem ez teljesen természetes és a fiamat is ilyennek nevelem, hogy ne sajnálja a másiktól az ölelést, ha ezzel örömet tud okozni. Szerintem egy ilyen ember érzelmileg sokkal stabilabb, nagyobb az önbizalma és bátrabb az élet minden területén. Én legalább is ezt tapasztalom saját magamon.

De itt a férjem, a tökéletes példa az ellentétes mentalitásra. Az apja születése után elhagyta, az anyja háromszor ment hozzá ugyanahhoz a férfihez, aki verte, csalta, alázta, a fiának kellett megvédeni a nevelőapjától, majd kb. 3-4 évente újabb pasikat hozott a házhoz, akik egytől egyig nevelni akarták szegény fejét... szóval érzelmileg labilis, a szeretetét kimutatni képtelen felnőtt férfi lett belőle. Én sokat változtattam rajta, de még így is sokat szenvedek attól, hogy ő mennyivel zárkózottabb mint én, sokkal több igényem lenne az ölelésre, a szeretgetésre, amit már látom, hogy tőle sosem fogok megkapni, mert egyszerűen ő nem olyan.

Az egész életére kihatással volt az otthon látott minta, nem igazán találta eddig a helyét a világban, csapongott, minden érdekelte aztán semmiből sem tudott jót kihozni, egy ilyen ember mellé kell olyan, aki irányítani, igazgatni tudja, megmutatni neki a helyes utat, mert amit tönkretettek gyerekkorában, azt már helyrehozni nem lehet, csak javítgatni sok sok türelemmel.

Ő pontosan ezért akar teljesen másképp élni, mint amit látott otthon, a gyerekünkkel is úgy viselkedik, ahogy egy normális apa-fiú kapcsolatban kell! Erre nagyon büszke vagyok, mert egy kicsit a magam érdemének is látom ezt!

Az én szüleimnél sosem láttam semmiféle szeretetmegnyilvánulást. Ahogy írtad sokkal inkább folyamatos veszekedést, jobb esetben közönyt. El is váltak mikor kamasz voltam ami inkább volt megkönnyebbülés mint bánat nekünk, gyerekeknek, mert a mindennapi viták, a feszültség elviselhetetlen volt.

Az én életemet úgy befolyásolta, hogy én nem szándékozom házasodni. Valahogy nem érzem a lényegét, az csak egy papír (mondjuk ha azon múlna valami tényleg fontos dolog, pl örökösödés, szervdonáció, hasonlók, akkor persze más). De ha a kapcsolatomban felmerülne bármi ami a végét jelentené, jobb azt mihamarabb kimondani, jobb ha hamarabb elválnak útjaink, mint még hosszú ideig mérgezzük a másikat.

apám nem ismerem, a születésem előtt váltak el... 2000 ft/hó, ennyit láttam belőle 20 évig. nem akarok elválni, rendes családot szeretnék, csak nem nagyon hiszek benne, a mai világ miatt.

a barátom anyukűja már a 4. pasit koptatja, csak azért nem házasodnak össze, mert már idősebbek... igazi patchwork család.. a barátom épp ezért nagyon családcentrikus, bár a szeretetét nem mindig tudja kimutatni, sokak szerint azért mert ő volt mindig az utolsó a családban (őt szerették a legkevésbé, a többiekkel mindig kivételeztek stb)

elváltak több mint 20 év után. addig többé kevésbé pokol volt a házasságuk. sokáig nem volt tesóm. aztán most h jópár éve elváltak ugy tűnik ..-felsejlik-tényleg szerették egymást csak ez nem tudott kifejezésre jutni. és jobb hogy igy külön vannak.

én egy nagyon önbizalom hiányos lelkironcs ember lettem. de azt nem tudom h a szocializáció e az oka ,vagy bejátszik valami genetika is. Nem tudom h lesz e valaha családom, pedig sokszor sírva ébredek h vágynék rá. Vágynék arra hogy egészségesnek nyilvánítson egy kapcsolat -akármilyen hülyén hangzik. hogy vagyok annyira szerethető hogy a labilisságom elviselhető. Mindamellett hogy tudom majdnem 30évesen minden az én felelősségem.nem a szüleimé nem egy esetleges kapcsolaté. De nehéz. Bízni nem tudok.sajnos.