Ettől féltem és meg is történt. Mit tegyek?
Mindig is attól féltem, hogyha a fiam felnő akkor nem olyan lesz a kapcsolatunk mint régen. Régen olyan kis aranyos volt, mindent meglehetett vele beszélni és ő is szívesen mondta el, hogy mik történtek vele. Bármiről tudtam vele beszélni most meg alig lehet hozzászólni mert úgy beszél velem mintha egy senki lennék, néha még kiabál is. Ez annyira rosszul esik mert én vagyok az akitől mindent megkapott, mindig mellette álltam (és fogok is) mégis ezt érdemlem. Ha történik valami én vagyok a legutolsó akinek elmondja, vagy éppen mástól kell megtudnom. Nem kényeztettem el de mindent megkap(ott) amire szüksége van, normálisan él(t)ünk, normális családban nőtt fel. Ő nem szólna hozzám egész nap ha én nem kérdeznék, bár így is elég semleges válaszokat kapok. Próbálok kitalálni dolgokat amiket együtt csinálhatunk, hogy ne távolodjunk el egymástól teljesen de szinte felesleges mert "nincs kedve" vagy ideje, más dolga van. Oké, igaz, az embernek nincs mindig kedve ilyenekhez de ő minden egyes alkalommal ezt mondja. Pár hónapja beállított hozzánk egy nő, hogy a fiam apa lett. Nem értettem, hogy mivan aztán később kiderült, hogy bár volt együtt a nő 16 éves lányával de mégsem ő az apa. Ezt is titkolta előlem. Én még mindig a kisfiút látom benne, mindent ugyanúgy csinál mint kiskorában de majd megszakad a szívem, hogy így viselkedik (nem csak velem hanem az apjával is) mégsem tudok rá haragudni. Nem megyek folyton utána, hagyom hogy egyedül legyen de szeretném ha megint normális kapcsolatunk legyen mert az anyja vagyok, nem pedig a szomszéd néni. Mit tegyek?
17 éves
válasza:
válasza:Nos, 17 évesen nem voltam terhes - épp csak annyit rontottam a suliban, hogy már-már a bukás felé közelítettem, szinte többet hiányoztam az óráimról, mint amennyit bent voltam, a barátaimmal állandó konfliktusaim voltak - és én egyikről sem szóltam otthon. Egyrészt ott volt bennem a kisgyerek, hogy ne szidjanak le... másfelől a dac, hogy ezek az ÉN problémáim, egyedül rám tartoznak, és az én személyes feladatom megoldani őket. "Senkinek semmi köze hozzám." Tudod, ez emberfüggő, a mentalitásunk velünkszületett dolog - ő úgy éli meg a kamaszkorát, hogy elhatárolódik.
Közös programok... tudod, én teljesen kiakadtam ennyi idősen, mikor anyám el akart jönni velem az osztályszínházazásra. Úgy gondoltam, "ne égessen már engem a jelenlétével", pedig én lány vagyok, nem fiú, egy fiú ebben a korban szerintem sokkal kevésbé tűri meg az anyja társaságát. Engedd őt eltávolodni kicsit! Túljut majd ő is ezen. Vizsgáld meg objektíven, volt-e konfliktusotok, adtál-e neki okot, hogy dühös legyen rá... és ha nem: ne aggódj. Vissza fog jönni. De most engedd el a kezét, hiába tekintesz rá kisfiúként, már nem az... és talán pont azért húzódik el, mert őt is arra emlékezteti a viselkedésed, hogy "kölyök" még.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!