Nem akarok ilyen lenni anyámmal de mégis (? )

Hát én nem tudom, hogy miért van ez, de a helyedben addig szeretném ameddig mellettem van. Nekem 13 koromban halt meg anyukám, ennek 5 éve. Nagyon szeretem és nagyon hiányzik Örülnék neki ha egy pillanatra is láthatnám újra.

Szóval szerintem gondolkozz egy kicsit.

18L

Egyetértek az elsővel, szintén nemtudom hogy mibajod van, de énis megbecsülném és az anyámat 2 évesen vesztettem el ennek 15 éve és az apámat 14 évesen, ennek pedig 3 éve.

Addig örülj amíg veled van, mert az amit vagy akit mindennaposnak veszünk az könnyen el is mehet.

És akkor meg csak szorú leszel hogy mértnem voltál kedvesebb vele.

17/F

Off: nem értem az ilyeneket, hogy 'örülj neki amíg van' stb. mert ha nem örül neki akkor nem tudja magát rákényszeríteni hogy "de akkor is szeretnem kell anyát"

On: Én is így vagyok apukámmal, szerintem csak kamaszodsz, hangulathullámaid vannak így nem vagy biztos magadban. Próbáld meg azt a pár szót is kedvesebben mondani, vagy esetleg kérj tőle bocsánatot ha úgy érzed h megbántottad a viselkedéseddel.

Kedves Kamasz fiú!

Nagyon szíven ütött a kérdésed.

Én két pici gyerek anyukája vagyok és előre félek attól, hogy egyszer ezt kapom vissza tőlük.

Nem ismerlek, ahogy az édesanyádat, a családi hátteredet, anyagi körülményeiteket sem, de az alapján, hogy egyáltalán feltetted ezt a kérdést arra következtetek, hogy nem vagy egy érzéketlen tuskó.

Igen, persze, kamasz tünet...én is voltam tapló a szüleimmel anno, vitatkoztam velük, visszabeszéltem, stb., de annak mindig tudatában voltam, hogy mennyit jelentenek nekem.

A kamaszok úgyis annyit agyalnak mindenfélén: hát, gondolkodj el egy kicsit a gyerekkorodon. Milyen volt? Mit jelentett neked akkor az anyukád? A hangja, a jelenléte, a keze simogatása, az, hogy ápolt, aggódott érted, féltett, óvott. Ezzel egy olyan biztonsági hálót vont köréd, ami-jó esetben- egy életen át megmarad Neked.

Talán épp azért olyan nehéz most, mert korábban túlságosan is óvott?

Valahogy azt látom, hogy sokszor azok a szülők kapják a legnagyobb pofonokat a gyerekeiktől, akik a legtöbbet adták magukból.

Miért van ez így? Nem tudom, talán kiírom majd egyszer kérdésnek.

Ha a Te édesanyád egy odaadó, féltő anyuka, akkor igenis, próbáld elképzelni, hogy nem óv többé...hogy nincs. (Én is elképzeltem ezt többször, ilyenkor mindig bőgtem...). És próbálj a saját egód felé emelkedni!(Ezt is meg kell tanulnia egy kamasznak.)

Nem olyan nagy áldozat, ha belegondolsz, hogy az anyukád hány éjszakát virrasztott és mennyit áldozott érted.

Bár biztos vagyok benne, hogy nem vár semmit cserébe. De add jelét a tiszteletednek és beszélj vele szépen, segíts apróságokban, szentelj neki egy pár mosolyt, hogy lássa, nincs semmi komoly bajod. (Ui. szinte biztos, hogy most halálra aggódja magát, hogy vajon mi bajod van.)

És esetleg vedd elő a pici kori képeket...tudom, ez most nagyon ciki, de néha nem árt egy kis időutazás.

Bocsánat a hosszú válaszért.