Szerintetek is jól döntöttem?

És anyuka akkor nem önző, ha a nála láthatóan boldogtalan gyerekét magához akarja kötni?

És az apukának nem hiányozhat a lánya? Akkor nem önzőség, hogy nem nála lakik?

Itt nincs jó döntés. Mindenképpen önzőnek kell lenned valamilyen szinten és neked első sorban a saját érdekeidet kell nézned.

A boldogtalan légkör kihat az egészségre, a tanulmányi eredményekre, az emberi kapcsolatokra és akár hosszú távon is tönkre tehet.

Egyébként azzal én is egyet értek, hogy nyolcadikban már nem szerencsés iskolát váltani, de láttunk már ennél nagyobb csodát is.

Kedves #40-es, előre is elnézést, muszáj látszólag nagyon gonosz lennem, hogy egyértelmű lehessek:

"Mondd csak, hogyan élnéd meg, hogy éveken át totálisan hátrasoroltad a isigényeid a gyerek mögött, végül ő sorol hátra téged?" - azt gondolnám, hogy ha mártírt játszottam aka "mindent megadni a gyereknek" azt a saját döntésemből, és saját felelősségemre tettem, nem a gyerek kényszerített rá, meg nem is más, nem a gyerek felelős érte, meg nem is egy harmadik, hanem én magam. Ergo egyfelől semmi jogom ezért elvárásokkal élni mások fele, főleg a gyerek fele nem, másfelől meg aki mártírt játszik, az tudhatja előre, hogy a mártírokat, szenteket max tisztelni szokták, de szeretni soha.

"Persze nem a gyerek van a szülőért, hanem fordítva, de a legjobb ha azt mondjuk: egy csapatot alkotnak." - ez mondjuk vitathatatlan, de ebbe a csapatba a másik szülő is benne van kérlek... azt hihetetlenül gusztustalan elvárni egy gyerektől, hogy az egyik szülőjével alkosson "egy csapatot", a másik meg legyen külső szemlélő, ha nem éppen vele szemben szólna az összetartás, mint ezekben a költözéses kérdésekben...

Tudod, nagyon sok szülő nem fogja fel, hogy a gyereknek a világon semmi köze ahhoz, hogy ők miért és hogyan mentek külön, melyik csalta melyiket, melyik szakított melyikkel, melyik miért neheztel melyikre. Nem várható el, sőt meglehetősen erkölcstelen azt elvárni, hogy a gyerek eszerint álljon a "hajdani kedveshez"...

"ebbe a csapatba a másik szülő is benne van kérlek... azt hihetetlenül gusztustalan elvárni egy gyerektől, hogy az egyik szülőjével alkosson "egy csapatot", a másik meg legyen külső szemlélő" - ideális esetben igazad van. de amikor egy férfi magára hagyja a családját, az bizony általában azzal jár, hogy már nem csapattag. egy csapattag nem lép le csak úgy. aki kiszáll, az nem csapattag. legfeljebb hétvégi apuka. elismerem, létezhetnek olyan szétment családok, akik továbbra is remekül együtt tudnak működni, és megmarad a csapatszerű összetartás, de a legtöbb eset nem ilyen. az enyém sem. bár én elfogult vagyok, mert mi egy pillanatig sem alkottunk teljes családot, hisz még várandósság alatt szétmentünk. Lehet, hogy azoknál a családoknál, akik együtt is éltek néhány évig, és egy már kialakult egység bomlott fel, másképp működik. de ez szerintem nagyban függ attól, hogy milyen módon hagyták el egymást a szülők. nem lehet általánosítani sem egyik, sem másik irányba. mert ahogy igaz az, hogy egyes elvált szülők továbbra is szülőként működnek együtt, az is igaz, hogy egyes apák/anyák olyan módon lépnek ki az egész családosdiból, hogy csak bántást és nemtörődömséget porzik utánuk az út.

a mártírságról pedig: szülőnek lenni lemondásokkal (is!) jár mindenki számára, legyen bár egyedülálló vagy házas az illető. ezt a tényt kimondani természetes dolog, nem mártíromság.

és nem egy adok-kapok ügylet során született elvárás, hanem egy egészséges, szeretetben növekedett ember természetes fejlődési lépcsőfoka az, hogy előbb-utóbb ő is felelősséget érez szerettei felé. ezért gondozzuk mi is idős szüleinket. nem hálából. hanem egyszerűen mert ez a természetes számunkra abban a szeretetben, amiben nevelkedtünk. ha ez a kölcsönös törődés elmarad, nyilván nem lehet egyedül a gyermeket okolni, de ne vonjuk kétségbe, hogy okkal érzi szarul magát az anya.

az utolsó sor lemaradt.

és azt sem lehet kétségbevonni ezesetben, hogy a gyermek, függetlenül attól, hogy a szülei elcsesztek-e valamit vagy sem, önző.

Nézd kedves #46-os, tudod az a helyzet, hogy egyfelől nem csak egyféle gondolkodásmód és értékrend van, másfelől az a ritkább, hogy a gyereké azonos lesz a szülőjével. Nézzünk közel valós példát, tételezzük fel, hogy én vagyok a gyerek, és legyenek hozzá elvben a kérdéshez hasonló paraméterekkel elvált szülők. Én ugye nem tartom önmagában válóoknak a szexuális félrelépést, több erre irányuló kérdésnél leírtam már...

Namost amíg egyik szülőm sem von be a konfliktusba, addig elfogadom, hogy ők egymással a saját értékrendjük szerint meccselnek, én meg élem a saját életemet a sajátom szerint, és mindenki elvan. Namost, ha mondjuk az "anno megcsalt" (bármelyik nemű fél az) akaratom ellenére mégis bevon, és előadja, hogy bezzeg az a szemét megcsalta, és ő erre persze jól ott hagyta, magával víve engem is, szerinted kinek a viselkedését fogom helytelennek ítélni, kinek fogom kiutalni a piros lapot? Annak, aki - az én szubjektív megítélésem szerint - elkövetett egy bocsánatos bűnt??? Lásd be, ez nagyon valószínűtlen...

"a mártírságról pedig: szülőnek lenni lemondásokkal (is!) jár mindenki számára, legyen bár egyedülálló vagy házas az illető. ezt a tényt kimondani természetes dolog, nem mártíromság." - ez teljesen nyilvánvaló, maga a közösségben létezés is lemondásokkal és kompromisszumokkal jár, ez természetes, és nem mártíromság. A mártíromság az a "feláldoztam ÉRTED az életemet" c. dolog, ami viszont alapvetően különbözik az egészséges win-win helyzetre törekvéssel. Azt gondolom, hogy egyetlen szülő sem pakolhat a gyerekére felelősséget a saját "feláldozott" életéért, hisz egyetlen gyerek sem kérte ezt a szülőtől.

És persze itt is az arányok a döntőek, az természetes, hogy az ember úgy éli a SAJÁT ÉLETÉT, hogy közben foglalkozik az előző és a következő generációval, az viszont a mártírkodás, amikor az ember a saját élete HELYETT akarja élni a jövendő meg a megelőző generáció életét. Egy ember ne a szülője álmait akarja megvalósítani, meg ne is a gyerekéét mert azt úgyse fogja tudni, hanem a sajátját. Úgy, hogy közben tekintettel van a szomszédos generációkra is...

A másik, hogy a "feláldoztam érted az életem" c. "mártírok" általában nem valódi Teréz anyák, hanem kő kemény zsarnokok, báránybőrbe bújt farkasok, akiknek az egész mártíromkodása másról sem szól, mint hogy hogyan tudják rákényszeríteni az elvárásaikat, vágyaikat, álmaikat, értékrendjüket a környezetükre, benne főleg a következő generációval. Tipusprobléma, amikor a kamaszkorú gyerek pont azt nem tudja megértetni a szülőjével, hogy ugyanmár vegye feleakkorára az "önfeláldozó féltő gondoskodását", és vele az elvárásait (az elvárások tudvalevőleg az ördögtől vannak:)) szintén, és hagyja végre levegőt venni...