Vita a férjemmel a "gyerek"nevelésben: mi legyen?

"ha akar krokodilvadász lesz vagy űrhajós vagy kukás nekem mindegy. nem az én életem"

És ha 5-10 év után a "gyerek" megkérdezi, hogy miért nem tartottad vissza attól, hogy tönkretegye az életét (mert a krokodilvadász vagy kukás azért nem életcél), akkor mit mondasz?

Vagy ha azért hal meg vagy lesz rokkant élete végéig, mert nem beszélted meg vele, hogy ez értelmetlen és veszélyes dolog?

Egy 18 éves gyereknek még nem sok fogalma van a valóságról, a legtöbbnek eléggé a világtól elrugaszkodott elképzeléseik vannak. A szülönek azért felelösége is van, és ha nem próbálja a gyereket a realitásra felkésziteni, akkor a szülöi kötelességét nem teljesiti.

"És ha 5-10 év után a "gyerek" megkérdezi, hogy miért nem tartottad vissza attól, hogy tönkretegye az életét (mert a krokodilvadász vagy kukás azért nem életcél), akkor mit mondasz?

Vagy ha azért hal meg vagy lesz rokkant élete végéig, mert nem beszélted meg vele, hogy ez értelmetlen és veszélyes dolog?"

Aki nem tartja vissza a gyerekét a céljaitól, vágyaitól, még éppenséggel elmondhatja a véleményét. Csak annyi, hogy a végső döntést a gyerekre bízza, ami a kérdező apjáról nemigen mondható el.

Mellesleg kinek jutna eszébe a szüleit okolni az elrontott életéért, amelyért felnőtt fejjel egészében ő a felelős? Ott akkor valamit tényleg elrontottak az ősök, és nem kifejezetten a pályaválasztási tanácsra gondolok.

Annak semmi értelme hogy ráerőltetnek a gyerekre valamit, amit nem szeret csinálni. Ismerek olyan embert, akit szintén "ügyvédnek szántak a szülei", és leszarták hogy a gyereküknek nincs hozzá affinitása, utána meg megy a sírás rívás hogy miért nem megy neki az egyetem, meg soha nem fejezi be, és a szemére hányják hogy mekkora pénzkidobás volt.

Plusz ez az "addig támogatlak amíg azt csinálod amit én akarok hogy csinálj" elsülhet úgy is, mint egy ismerősömnél, aki csak azért van sokadik éve egyetemen, mert szülei kijelentették hogy ha otthagyja akkor nem támogatják.

Ha a gyereked komolyan ezt akarja csinálni, akkor hagyjátok hogy csinálja. Lehet később meggondolja magát, de akkor sem áll meg az élet, csak annyi, hogy ha ez mégis bejön, akkor nem kell a fejéhez vágni hogy "én megmondtam". Meg még mindig jobb ha elkezd valamit és magától jön rá h nem is akarja, mintha ráerőltettek valamit, és ha nem megy neki akkor ti hibáztatjátok majd, fordítva meg ő hibáztat titeket hogy miért kell ezt csinálnia.

Szerintem is az a jó, ha mindenki azt csinálja, amihez kedve van, nem pedig, amit ráerőltetnek.

Az ő élete, neki kell boldognak lennie vele.

Értem a férjed érveit, én is ügyvédjelölt vagyok, és tudom, mennyire kell a pályán a segítség, kapcsolatok. Sajnos így van ez, gondolom a többi szakmában is. Nem mindegy tehát, hogy a szülők tudnak-e segíteni, vagy sem.

Mégis, ha a fiatoknak esze ágában sincs jogra menni (ami egy nagyon nehéz és hosszú ideig tartó egyetem!), akkor teljesen felesleges, sőt, káros erőltetni!

"Azért dolgoztam (dolgoztunk?) ennyire keményen és sokat, hogy nekik olyan életük legyen amilyet szeretnének, amilyet választanak maguknak."

Már csak úgy filozofikusan jutott eszembe, hogy azért ez sem túl jó. Ha a harcot nem ő vívta meg, úgysem értékeli.

"Ha meg 5-10 év múlva rájön hogy nem ezt akarta, akkor elmegy levelezőn egy másik egyetemre és elhelyezkedik abban a szakmában. Volt már ilyen a történelemben."

10 év után levelezőn jogász, orvos, mérnök ritkábban lesz, mint mondjuk marketinges, vagy közgazdász. Azért az agy is öregszik. A négy klasszikus értelmiségi szakmából (a tanár a negyedik) az említett három elég nehezen tanulható már középkorúként. Lehet, a papír meglesz, de mondjuk egy 10 év gyakorlat a mérnöki szakmában fényéves előny, amit nehéz behozni.

Egyetértek azokkal a hozzászólókkal, akik azt tanácsolják, hogy próbálja ki a gyerek 1 évig, hogy mi ez és mivel jár. Ha 19 évesen kezdi el (pl.) az orvosit, még simán meglesz. Katonából is sokféle van amúgy.