Anyukám nem hagy békén, mit csináljak?

Kiskoromban nagyon sokat kaptam apukámtól és később is mindig azzal lettem fenyegetve, ha rossz voltam, akár ha pl. a nagyszüleimnél nyaraltam is, hogy majd jön és megver. Ez megalapozta, hogy eléggé féltem a szüleimtől, bár ahogy nőttem elmaradt az ilyesmi, de hát azért elég jól megjegyzi az ember.

Már gyerek meg tinédzser koromban is mindig az volt, hogy anyám mindent jobban tudott nálam. Nem első sorban arra gondolok, hogy nem engedett el sehova, bár az is elég érdekes volt, de onnantól kezdve, hogy hangosan tanulok-e, mikor ettem, mennyit ettem, levágatom-e a hajam, teszek-e be fülbevalót, meg úgy állandóan megjegyzéseket tett rám, hogy dagadt vagyok, meg hülyén nézek ki, meg kutakodott pl. még a kukámban is, meg rengeteg konfliktusunk volt, még úgy is, hogy igyekeztem csendesen el lenni, pl. szerettem volna pszichológushoz menni, erre közölte, hogy engem jól meg kell verni, ne sajnáltassam magam, az majd helyre tesz, aztán mikor ő döntött úgy, hogy degenerált vagyok, akkor meg el akart kényszeríteni egy ismerőséhez, hogy majd az megmondja, hogy én gyökér vagyok és ő tudja jobban stb.

Mikor elmentem tovább tanulni, utáltam hazamenni, teljesen komolyan sokszor sírtam, hogy nem akarok, persze nem nekik, mert akkor megint csak cseszegettek volna, de olyan szinten gyomorgörcsöm volt a hazamenettől többnyire, hogy hihetetlen. Rendesen, még haza sem értem, de már le lettem bszva, hogy mit képzelek, hogy nem egyel korábbi busszal jöttem, mikor két napra mentem akkor abból állt az egész, hogy folyton veszekedett, hogy pakoljak ki a táskámból a szekrénybe, miért (nem) eszek, miért azt és annyit, miért délután fürdök meg és nem este stb.

Mikor végleg elköltöztem, akkor azt utáltam, hogy akárhányszor találkoztunk, akkor azt leste, hogy van-e valami új rajtam, akkor gúnyos megjegyzéseket tett, hogy de jól megy, meg ez is új komolyan, ha fél év alatt látott rajtam két új dolgot, akkor már azon is lovagolt, már egy idő után arra is kínosan ügyeltem, hogy mibe megyek, hogy ne legyen abból is piszkálódás.

Egyszerűen mikor nem hallok róla egy ideig olyan nyugodt vagyok. Ha meg találkozunk vagy beszélünk, akkor tud normális is lenni, de egy idő után mindig kibukik, hogy ő mindent jobban tud, én hülye vagyok, szánalmas, ronda, kövér, mindenféléket mond, már elegem van belőle, ha mondom neki, hogy hagyjon már békén, akkor annál jobban mondja, de a legbosszantóbb az egészben az, hogy ha nem veszek róla tudomást, nem beszélek vele, akkor az egész családot körbe siránkozza, hogy milyen gonosz hálátlan hülye vagyok és beszéljenek velem, és akkor jön az, hogy értsem meg szegény anyámat, aki egyébként is olyan magányos, és stb. de már ebből is elegem van, hogy mindig mindenkinek magyarázkodjak, meg mindenki úgy kezel, mint egy ostoba gyereket, holott 26 éves vagyok... és annak idején is mindig ez ment, hogy körbeszórták a családban, hogy ők milyen jó fejek voltak és lesznek, aztán meg én kaptam a nyakamba a feketelevest, holott mindenkinek azt mondták, hogy ők milyen nagylelkűek és kedvesek velem, én meg ugye nem mondtam semmit, mert úgy sincs értelme, kinek hisznek, nem a gyereknek, csak tudtam magamban, hogy hát azért otthon nem így mennek a dolgok, mint ahogy elő van adva.

Most soha többé ne álljak vele szóba, és amiatt, hogy akkor a családon keresztül próbál meg bosszantani velük sem, vagy mi? Egyszerűen ezekben az időszakokban, mikor előkerül és nekem esik mindenfélével eléri, hogy szinte már élni sincs kedvem, pedig egyébként meg olyan jól elvagyok. Másrészt, meg mindig az van bennem, hogy jaj hát az anyám, meg szegény unatkozik, ha nem foglalkozok vele stb.