Miért fáj az másoknak, ha valakinek gazdagok a szülei és lakást meg autót vesz neki?

Szerintem ez hozzáállás kérdése.

Azokat lenézem, akik mindent megkaptak a szüleiktől, de ők semmit sem hajlandóak tenni, nem értékelik, amit a szüleiktől kaptak. Velük sem elsősorban az a bajom, hogy lakást, kocsit stb.-t kaptak, hanem az, hogy hogyan bánnak azokkal, akiknek ezt köszönheti.

Ismerek olyanokat, akik szintén mindent megkaptak a szüleiktől, de attól még normálisak, szerények. Tudják, hogy a lakás amit kaptak, nem csak úgy termett, hanem azért a szülei megdolgoztak. Nem tagadja, de nem is vág fel vele, nem képzeli magát többnek, mint ami, nem a pénztárcájuk alapján ítéli meg az embereket. Tudja, hogy meg kell becsülnie amit kapott, és hálás a szüleinek. Becsületesen dolgozik, hogy ő is hasonló körülményeket tudjon majd teremteni a gyerekeinek. Az ilyen emberektől egyáltalán nem sajnálom, sőt, megérdemlik.

Tudom, vannak olyan emberek, akiknek mindegy, hogy hogyan viselkedik valaki, akkor is utálni fogja azokat, akiket a szülei ennyire támogattak. De igazából nekik nem velük van a bajuk, hanem önmagukkal, csak nem látják be, hogy valami mélyebb problémát ezzel próbálnak tudat alatt elrejteni.

Nekem sincs semmim, mégsem nézem le a másokat. Nehéz a mai világban irigység nélkül, őszintén nézni azokra, akik mindent megkapnak. (sokszor nekem sem megy) mert más 60 évet gürizik egy kis lakásért.

Lehet, hogy mindenki azt szajkózza, hogy dolgozz meg érte, csináld önerőből, de őszintén szólva, én baromira örülnék ha nem kéne semmiért halálra melóznom magam, megkapnék mindent. Bevallom. De nekem nem ez jutott. Ez van.

Én szülő vagyok, egy 27 és egy 24 éves gyerek anyukája. Mind a kettőnek vehettünk volna lakást és autót is.

Autót nem akartunk, úgy gondoltuk az luxus. Nekem és a férjemnek van, azokat elvihetik ha nekünk nem kell (mind a ketten használjuk a munkánkhoz, szóval sokszor mondtunk nemet), de sajátot nem kaptak.

A lakást olyan feltételhez kötöttük, hogy dolgozzanak és takarékoskodjanak. A lányom ezt is tette, elment külföldre, dolgozott egyetem mellett. Pénzt nem kértünk tőle, sőt, ha kért adtunk neki, de nem volt jellemző. Neki beszálltunk a lakásvásárlásába. A fiam az ellentéte. A 3. egyetemét kezdi el idén, még 2 hétnél többet nem dolgozott. Januártól be kell szállnia a rezsibe és eszem ágába sincs lakást venni neki.

Nem értem, hogyha a gyerek úgy áll hozzá, ahogy a lányom akkor miért kéne hitelt felvennie vagy a családi házba, esetleg anyóshoz, kiszolgáltatott helyzetbe élnie, gyereket vállalnia? Persze a fiammal még lesznek csatáink.

"de én nem akarok másnak jobb életet mint nekem van... szenvedjenek ők is ha én is azt teszem"

Jajj, ez annyira tipikus magyar "dögöljön meg a szomszéd tehene is" mentalitás. Neeeem, ne nekem legyen jobb, a másiknak legyen rosszabb!

És csodálkozunk, hogy ez a kultúra egyik ragyogó politikust neveli ki a másik után magából...

Bár nagyon becsülök mindenkit, aki saját erejéből boldogul,

mégis: őszintén bevallom, hogy nagyon szívesen adnék meg a gyerekeimnek mindent.

Nem lakásra és autóra gondolok, hanem arra,hogy járhassanak nyelviskolába,ha kell különtanárhoz, lovagolni, sziklát mászni mehessenek-ha ahhoz van kedvük...vagy Erdélybe néptáncot gyűjteni... De nem tudjuk megadni. (Ennél sokkal hétköznapibb dolgok előteremtése a napi gond)Pedig nagyon megérdemlik.

Ha erre gondolok, engem is megpiszkál egy kicsit az irigység. Sajnos.

Én igen irigy vagyok mert az élet igazságtalan, mert az egyik mindent megkap a másik nem. Én nem úgy vagyok irigy hogy jajj ha nekem nincs másnak se legyen hanem hogy inkább nekem is legyen, nem fáj ha másoknak is van.

Viszont igen kőkeményen gürizek nap mint nap és nincs látszata ezért frusztrál hogy másoknak mennyi minden jut munka nélkül.

És lehet rám mondani, hogy na nagy magyar mentalitás, de ez az igazság mindenkinek szúrja a szemét ha Ő maga küzd és nincs látszata másnak meg minden van...