Hogyan lehet egy gyereket önállóságra nevelni?

Úgy, hogy megtalálod a középutat a túlaggódás és a szeretetlenség között. Mert tény, hogy nem kell egyből odaszaladni a gyerekhez, ha elesett a játszótéren, de engem attól is kiráz a hideg, amikor a totyogó babák hasra vágódnak, sírni kezdenek, az anyjuk meg, ahelyett, hogy megvigasztalná őket, még rájuk is szól idegesen, hogy "Ne sírj, nem fájt." Már hogyne fájt volna.

Nem kell túlfélteni, hagyni kell mászókázni, fára mászni, felfedezni a világot, de ha segítséget kér, mindig ott kell lenni mellette.

És tudni kell azt is, hogy az első önállósodási kísérletek bizony többletmunkát jelentenek a szülőknek. Vegyük például az evést. Ha egy kisgyereknek hagyják, hogy kézzel-lábbal, de maga egyen, akkor az elején ugyan sokat kell takarítani utána, de hamarabb meg fog tanulni szépen kanállal enni, mint az, akinek az anyja - "Nem engedem a disznólkodást az asztalnál" jelszóval - nem engedi a gyerekét kísérletezni, inkább eteti még 2-3 éves korában is.

Egyébként szerintem manapság furcsán van kezelve ez a dolog. Nagy divat például elvárni már a csecsemőktől is, hogy önállóan, segítség nélkül aludjanak el egyedül a saját szobájukban, és ellegyenek egész nap, amíg az anyjuk például takarít. Ugyanezeknek a gyerekeknek azonban később gyakran nem engedik meg a legalapvetőbb tapasztalatszerzéseket sem, nem foghatják meg az utcán a kavicsot, nem mászókázhatnak stb. Tízévesen még nem járhatnak egyedül az utcán, 14 évesen azonban hajnalig buliznak, egyedül járnak haza az éjszakában, és a kedves szülők abban sem látnak semmi kivetni valót, hogy szexuális életet élnek. Nekem ez kicsit fura. Mintha ennyi idős korukra belefáradtak volna az állandó kontrollálásba, és inkább rájuk hagynak már mindent.