Hiteles szülői minta?

Tuti nem fogom azt mondani a gyerekemnek becézésképpen,hogy "Te csúfság",meg "rosszaság",és ahol lehet bátoritom,lelket,önbizalmat próbálok bele önteni.Ne féljen a világtól,az emberektől,a kis ambicióit nem töröm le a "kicsi vagy hozzá!", "nem értessz hozzá!" és az "úgy sem tudod megcsinálni!" mondatokkal.

Nem hasonlitgatom más gyerekekhez,és nem éreztetetm vele,hogy selejtes,nem mondom neki,hogy "Miért nem vagy olyan jó,okos,ügyes, stb mint ...?!"

Ha kell,útmutatást,tanácsot adok és rengeteg türelmet,és még több megértést.

Elfogadom és szeretem olyannak amilyen,mert az enyém,egy egyedi kis tünemény amiből nincs még egy a Földön!

Ezek mind olyan dolgok,amiket én nem kaptam meg,és meg is lett az eredménye....

Csaomó mindent megtanultam, amit szülőként másként csinálok majd. Végül is ezért is hálás vagyok, tudom mit nem kell csinálni. Persze azért sokat tanultam is a szüleimtől.

Pl. nálunk a szexualitás mindig tabu volt és máig is az, pedig 22 éves vagyok, 5 éve van párkapcsolatom. A szexről nyíltan fogok beszélni a gyermekemnek, ez nem kérdés.

De egyéb dolgok is vannak, az iskolával kapcsolatosan, meg azzal kapcsolatosan, hogy meddig engedem majd el a gyerekemet. Én 18 évesen is 9 kor itthon kellett legyek. Ezt kicsit túlzásnak érzem. Persze nem kell 13-14 évesen éjjelezni, de azért egy 18 évesnek túlzás az este 9...

Másképp meg az egyetemen is sokat tanultam, két szakmám is közelít afelé, hogy majd "rendes embert" tudjak nevelni a gyermekemből, hiszen pedagógus (óvó és tanítónő) valamint pszichológus is vagyok, remélem nem vallok kudarcot...

Én egyik szülőtől sem kaptam jó nevelést. Anyám agresszív alkoholistaként előbb ütött aztán kérdezett. Többször takarítottunk utána mint ő mi utánunk. Az állandó verése miatt, flegma lettem,és hamar lázadó.

Apám nevelése sem volt jó. Ő eleinte munkába menekült,majd úgy hitte, csak az a jó amit ő mond. Így nem tanulhattam azt amit szerettem volna- Ha nemet mondtam volna akkor 14 évesen kidobott volna a lakásból (az én időmben csak az általános iskola volt kötelező. 14 évesen már dolgozhattál)

Valamiért az volt a rögeszméje,hogy mi is alkoholisták leszünk mint az anyánk,így soha még 18 évesen sem ihattam alkoholt. Meg sem kóstolhattam. Még szilveszterkor is gyerek pezsgőt ittam. Gyerekként hitte ha keveset csavargok csak jobb leszek,így a szigorúsága kihatott a szórakozásomra is. Télen este 7-re már otthon kellett lennem a lakásban. Nyáron este 8-ra. Egészen 18 éves koromig. Bulizni nem mehettem. Szóval sorolhatnám hogy apám idegességét mennyire tukmálta ránk.

Én sok mindent megfogadtam hogy milyen szülő nem leszek.

Végül is azóta nekem is van 20 éves fiam,és 18 éves lányom.

Hogy milyen anya lettem??

Nos 40 évesen még mindig nem ittam sört például.Soha nem voltam részeg. Bizony még szilveszterkor ma is gyerekpezsgőt iszom. A gyerekeim sosem láttak merev részegen,és sosem ütöttem meg őket. (kiabáltam velük ha mérges voltam ,de ez sem sűrűn volt)

Én általános iskoláig szabtam meg hogy mikor van takarodó (este 11) Utána már nem. Bár kértem ne legyenek fent éjfélig,de nem szabtam határt. Nem gátoltam őket a szórakozásban, csak annyit kértem hogy akárhol vannak is, ha nincs kedvük egyedül hazajönni vagy alányom fél egyedül hazajönni,akkor hívjon megyek.

Támogattam a továbbtanulásban őket. Nem erőltettem semmi szakmát rájuk, úgy voltam vele,hogy van annyi eszük,hogy eldöntsék mit akarnak egész életükben dolgozni.

Mivel én imádok csavarogni,élvezni az életet, így a srácok már kis koruktól kezdve élik át a sok élményt.

Ma például a fiammal együtt motorozok.Tavaly nyáron a szokásos baráti társasággal és a fiammal együtt végig motoroztuk Európát.

A lányom kérésére 40 évesen elmentem zumbázni. Mindent élvezek amit én anno annak idején nem tehettem meg.

A lányommal elmentem pierciget belövetni is. Míg ő a köldökébe,és a fülembe kértem újra( így most 5 fülbevalót tudok betenni)

A fiammal meg Augusztus végén megyek csináltatni egy tetoválást. Nekem még nincs,így úgy voltam vele,miért ne legyen?? (remélem nem fáj??)

Szóval a rossz szülői nevelés eredménye az lett,hogy 40 évesen élem a fiatalságomat..Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni az idő múlását,és sem öltözködésben,sem viselkedésben nem lettem "középkorú" nő..

Egy valaminek azért örülök. Én nem követtem egyik szülőm példáját sem.

(a fiam mondta nem is olyan rég. " Tudod Andikám! Te lökött vagy! De én nagyon imádlak téged!"

40/N

Nem igazán mehettem sehova, barátokhoz, gimiben suli után egyből haza, nem volt semmi szabadságom. A szalagavatómon ott maradt anyukám a műsor után, az utolsó busszal haza kellett jönnünk. Nem bicajozhattam, csak az utcában körbe-körbe. Viszont sok könyv volt itthon, nagyon megszerettem az olvasást. Sok kézműves dolgot csináltunk, azt is szeretem.

Szerelmi életem viszont nem volt. Tök gátlásos voltam, alig mertem elmondani, hogy egy srác randira hívott (21 évesen). A randi másnapján anyám olyan hisztirohamot kapott, egy hétig alig akart velem beszélni, a srácról pedig hallani sem akart. Amikor az első igazán komoly párommal, aki már a vőlegényem összejöttem szintén hónapokig durcázott.

Én nem akarom lerombolni a gyerekem önbecsülését és nem fogom hagyni, hogy a nagymamák/rokonok ennyire befolyásoljanak, mint ahogy anyámmal tették. Nagyobb szabadságot fogok neki hagyni és nem fogok benne lelkiismeret-furdalást kelteni, ha kezd felnőni.

25/N

15 vagyok szóval engem még mindig nevelnek :)

Apukám itt hagyott minket amikor 7 voltam és néha néha azért szomorú voltam emiatt. Sokszor csak ígérget de be nem tartja. Szerencsére már rájött, hogy mekkora marha volt és, hogy milyen jó dolga volt velünk (elba**ta a cégét). Nos ez azért kihatott a viselkedésemre pl.: még egyszer sem gondoltam arra, hogy ott hagyjam bármelyik barátnőmet egy másik lányért. Anyukám nevel minket (testvérem 20 éves) és nagyon szeretem anyukám :) Hatalmas szabadságot ad nekem persze ésszerű keretek között. Szinte bárhova elenged ha tudja, hogy biztonságban leszek illetve ha nem csinálok semmi hülyeséget. Mondjuk ahhoz, hogy így elengedjen mindenhova elkellet nyernem a bizalmát. Azt is nagyon szeretem benne, hogy olyanokon nem akad fenn nagyon, hogy pl.: ő mondja, hogy "mekkora hülye vagyok" (mondjuk otthon hagyott valamit) és én rávágom, hogy "Tudjuk :)" erre ő leginkább csak annyit mond, hogy "Haha marha vicces vagy :D" Egyszóval jól kijövünk egymással, kívánni se tudnék jobb anyukát. Persze apukámat is nagyon szeretem és mostanában egyre többet látom őt.

Az én szüleim nagyon rendesek! Néha vannak vitáink, de imádom őket!

Mindig, mindenről nyiltan beszélgettünk. Kis korom óta arra neveltek, hogy ők legyenek az elsők, akik, ha valami baj történik velem, megtudják.

Szigorúbbak voltak, mint a barátnőim szülei, de igy utólag belátom, hogy nagyon jól tették, sőt, akár még egy kicsit szigorúbbak is lehettek volna! :D 14 éves koromig 10-11ig maradhattam a városban. A barátnőim még csak akkor kezdtek "bemelegiteni" az esti bulira. (mára mind már több gyermekes anya-21 évesen) 15 évesen megismertem az első szerelmemet. Nagyon rendes gyerek volt, s anyuék megengedték, h ha vele vagyok tovább is maradhatok a városban. Később nem engedték meg, hogy fiúkat hozzak haza, és azt sem, hogy náluk aludjak, aminek igy utólag kimondottan örülök!

Gyerek koromban sokat foglalkoztak velem, táborokba vittek, nyaralni küldtek külföldre. Mindig mindenben támogattak. Büszke vagyok rájuk! A társaságom imádja őket. Ők a bolondos öregek, akik minden hülyeségben benne vannak.

Ha egyszer anya leszek, én is igy szeretném nevelni a gyerekemet!

Nagymamám és a nagypapám anyukámat nem nevelte szigorúan, hanem szeretettel és hiteles MINTÁVAL. Mivel szeretetben nevelték és amit elvártak tőle (erkölcsösség, kemény munka, szorgalom, becsület stb.), azt a saját viselkedésükkel is mutatták, ezért anyukámból nagyon jó ember lett.

Aztán anyukám engem és a nővéremet ugyanígy nevelt. Soha nem tiltott semmitől, mindent megengedett, mégsem csináltam soha semmi hülyeséget vagy szégyenteljeset. Mindent őszintén megmondtam neki, soha nem hazudtam, mindenről kikértem a véleményét stb. Amikor pl. kamaszkoromban ivászatról meg drogokról volt szó, elmondtam, hogy a haverjaim miket csinálnak, és akkor se tiltott el, csak felmutatott példákat, hogy mi lesz abból, aki szereket használ, és mi lesz abból, aki ehelyett a tanulásra koncentrál. És én ezért inkább a tanulást választottam. Meg ilyenek. Szóval szerintem ez két generációnál bevált, akkor a saját gyerekemnél is ezt fogom alkalmazni!

25/N

Nem nagyon mehettem sehova, ameddig az általános iskolás osztálytársaim együtt mentek a játszótérre, felmászkáltak egymáshoz, ha én nem voltam otthon időben (ez azt jelentette, hogy tudták pl. fél egyig vagy fél kettőig tart a suli, akkor ezt megtoldották 10 perccel a séta miatt) akkor már ki voltak akadva, hogy mi az, hogy nem vagyok itthon. Sosem az volt, hogy jaj valami bajom esett, hanem mi az, hogy én nem haza megyek egyből, minek nekem máshova menni. Anyám hosszú évekig állandóan kikérdezte a leckét, aminek az lett az eredménye, hogy nem mertem hangosan tanulni, nehogy meghallja mit kell tudni, mert akkor megint jön és felmondatja és úgy se lesz elégedett... Az azonnal hazamenésnek az lett az eredménye, hogy ameddig az osztálytársaim mindenfelé császkáltak együtt a lakótelepen, megszokták, hogy én sose megyek és nem is hívtak sose, csak dolgozatok előtt, hogy kitöltsem a dolgozat füzetet. Többnyire odaadták, hogy csináljam meg, kicsit jófejek voltak, aztán elvonultak játszani, én meg kitöltöttem. Mivel én nem voltam benne a bandában, ezért folyton rajtam szórakoztak, hogy pizzát rendeltek a nevemben, ameddig szünet volt és ők voltak hetesek átkutatták a táskámat stb.

Nekem ez nagyon rossz volt. Most is elszomorít, ha visszagondolok.

Mikor elkezdtem nagyobb lenni és mások szórakozni jártak, én nem mehettem persze. Végül úgy tudtam eljárni, hogy mikor nyaralni mentem mamámékhoz ott találtam barátokat és mamámék mindig hazudtak a szüleimnek arról, hogy persze, nem járok el este, mindig otthon vagyok stb. De hát ez is csak nyáron volt, meg csak kb 3 évig, aztán megszűnt a dolog.

Sosem felejtem el, nem mehettem el a szilveszteri buliba 16 évesen, mert éjfélnél tovább nem engedtek volna maradni és nem lett volna aki hazahoz, ők meg megmondták nem jönnek értem, maradjak otthon. Végig bőgtem azt szilvesztert. Fesztiválokra sem tudtam soha elmenni, kétszer életemben csak az utolsó napra mehettem el, úgy könyörögtem a nagyszüleim, hogy kifizetik, csak hadd menjek, még a szomszéd bigott vallásos család is elengedte a szomszéd fiút, akivel négy éves korunk óta együtt játszottunk, de nem engedtek sose. Még 18 évesen sem.

Ötéves középiskola után 19 évesen érettségiztem, azt gondolná az ember, hogy jobb lett mikor egyetemre kerültem. Hát nem. Bejárnom kellet, ez napi minimum két és fél óra volt oda és dettó ez vissza. Örültem, hogy élek, volt, hogy négykor kellett kelnem, hogy elérjem az első buszt. A csoporttársaim eljártak ide-oda, én órák után mindig rohanhattam a buszhoz, hogy hazaérjek úgy, hogy ne kelljen a csatlakozás miatt egy órát ülnöm a másik pályaudvaron. Pedig a gólyatábor jó volt, meg jóban voltam velük, de idővel lemorzsolódtam, elvégre a többiek mindig együtt lógtak, mindenfélét együtt csináltak, én meg csak beestem az órákra és mikor vége volt rohantam is haza. Hát ők is megszokták, hogy én sose vagyok ott sehol, sose megyek úgy sem, egy idő után már nem is hívtak.

Hétvégén meg mindig kiugrasztottak az ágyból, hogy most gyomláljak azonnal, sokszor kilenckor ordítva jött anyám, hogy őt nem érdekli, mit képzelek azonnal kelljek fel, átalszom az egész napot, majd ő talál nekem feladatot, ha már én nem vagyok rá képes stb.

Mindent jobban tudtak nálam, hogy mikor feküdjek le, mit egyek, mit vegyek fel, folyton titkolóznom meg hazudnom kellett mindenről egyszerűen annyira leszabályoztak, meg annyira elképzelték milyennek kell lenne, hogy majd megfulladtam. Leginkább kifelé mutattam, amit vártak, belül meg őrlődtem. Ahogy idősödtem kamaszkoromtól ez egyre nehezebben ment, sokszor rám jött a sírás meg akartam halni stb. Kértem, hogy vigyenek el pszichológushoz, erre közölték, hogy én csak hisztizek, nekem csak egy nagy pofon kellene és az elég.

Végül az interneten találtam egy párkapcsolatot, amit először be akartak tiltani (majdnem 20 éves voltam ekkor!) és ahogy kialakult a dolog, pár hónap után egyszerűen elköltöztem otthonról.

Lassan öt éve és a mai napig furcsa nekem, hogy nem kell hazudnom semmiről, nem kell rettegnem, hogy nem keltem fel szombaton időben, senki nem köt belém, nem kiabál velem. Engem még soha senki nem fogadott el ennyire... Most ahogy írom rendesen könnyezek, annyira jó érzés...

Nem tudom, hogy fogom nevelni a gyerekünket, ha lesz, de biztos, nem úgy, ahogy engem neveltek. Gyakorlatilag megnyomorítottak. Nagyon szeretnek, szerettek, de korai gyerek voltam, egyetlen, olyan elvárásaik voltak felém, olyan mintáik és egy percig sem akartak eltérni tőle... Anyám rám vetítette ki minden meg nem valósított álmát, szinte görcsösen retteg(ett) attól, hogy nem dicsekedhet velem.

Úgy éreztem magam, mint egy aranykalitkába zárt énekes madár. Mindent megkaptam ott bent, de sose engedtek ki sose repülhettem.

Amikor kiszabadultam, teljesen megbolondultam... 25 évesen még mindig azokat a dolgokat bulikat, fesztiválokat, koncerteket, hajviseleteket, ruhákat vágyom pótolni, amit anno nem engedtek, és 16 éveseknek való...

Egyébként még mindig tartok tőlük, hazudok nekik, hiába a saját lakásunkban élünk, messze tőlük, de még mindig tartok tőle, hogy megtiltják, kikapok, belémkötnek, keresztbe tesznek.

Jelenleg pszichológust keresek, mert túl kell ezen lépnem, de nem megy.

Én nem akarok ilyen jövőt a gyerekemnek, nem tudom hogy, de jobban akarom csinálni. Lehet, nem lesz tökéletes, lehet nem lehet majd vele dicsekedni, de nem akarok egy lelkinyomorék idegroncsot belőle.

Lehet gyenge vagyok, voltam, de aki nem él folyamatos nyomás és lelki terror alatt, az nem tudja elképzelni, hogy nem tud az ember egyszerűen csak odaállni és azt mondani, hogy menj a pokolba. A ami napig stressz helyzetben, ha úgy érezem, hogy alá vagyok rendelve valakinek előjön belőlem egy ilyen hülye érzés, hogy tartok a "felnőttektől". 25 évesen.