Mi lehet a nagyapámmal? Lehet, hogy már nem sok van neki?

Beszélj szakorvossal, valószínű az a kezdeti szellemi leépülés tapasztalható nála, amit a köznyelv "öregkori szenilitás"-ként nevez.

Gyógyszerrel még szinten tartható évekig is, úgy hogy nem romlik az állapota, persze a végtelenségig ez sem fog menni, de valamennyit segít.

Hahh, milyen jó is lenne ha az időskori leépülést lehetne kezelni egy kis "vitaminnal".

Az én nagymamám is ilyen. Szokott olyan dolgokat mondani hogy csak állunk és nézünk. Nem feltétlenül igaz hogy már nincs sok ideje hátra. Az én nagyim 10 éve ilyen. Igaz, nem lehet egyedül hagyni mert valószínűleg beleőrülne a magányba. Tölts te is minél több időt a nagypapáddal.

Tisztelem a Nagyapádat!

Az én dédnagyapám is harcolt és túlélte :) bár már meghalt.

Sajnos nem tudok segíteni, de remélem minden rendben lesz! :)

Agyérelmeszesedés, vagy épp az Alzheimer-kór kezdeti tünetei lehetnek. A férjem nagyanyja és az én nagymamám is ilyen volt. :( Nem tudták néha, melyik korban vannak. Például korábbi lakhelyükről beszéltek, a saját házukból oda akartak "haza" menni. Vagy épp a saját gyereküket nem ismerték fel és magukhoz képest idősnek látták, azaz magukról azt hitték, huszas-harmincas éveikben járnak, nem pedig 80 felé...

Háziorvossal kéne először beszélni, ő vagy ad rá valami gyógyszert, vagy elküldi szakrendelésre. Minél előbb lépjétek meg, mert ha nem kap kezelést, rohamosan romlik az állapota. Kezeléssel egy ideig szinten tartható, de gyógyítani sajnos nem nagyon lehet. :(

Az én nagyim is rengeteget mesél a háborúról, nem kell csodálkozni szerintem, hogy az ilyen emlékek valamikor ilyen erősen feltörnek. Ő mondjuk értelemszerűen nem harcolt, "gyerek" volt még (82 éves most), de tisztán emlékszik arra, ahogy a katonák nőket erőszakoltak, a nőket az urai befalazták, hogy biztonságban legyenek, hogy egy asszonyt úgy erőszakoltak meg 6-an egymás után, hogy a férje ott fogta a kezét és fegyvert tartottak a fejéhez, esélye sem volt segíteni, hogy a legkedvesebb nővérét ott lőtték szíven mellette. Brutális dolgokat mesélt, amik a tankönyvekből valahogy ügyesen kimaradnak.

Ilyen idős korban meg már természetes, hogy az ember kezd "begolyózni", pláne ha magányos is mellé. A nagyimnak az segített kicsit, hogy otthonba költöztettük. Az ő döntése és választása volt, de amióta ott van és rájött, hogy nála fiatalabbak is vannak sokkal rosszabb állapotban, azóta teljesen "megfiatalodott" lélekben és már nem csak a halál foglalkoztatja.

Sokszor felakad nála a lemez, nem emlékszik arra, amit két perce mondtuk el neki, vagy 5 perces különbséggel elmeséli kétszer szinte teljesen ugyanazt. Sajnos ez már ezzel a korral jár.

Ott az otthonban van egy bácsika. 90 éves elmúlott. Mászkál a folyosón és pénzt kuncsorog mindenkitől, hogy hazamehessen az édesanyját meglátogatni! Hol lehet már szerencsétlennek az édesanyja? :( A szívem szakad meg tőle, amikor könnyes szemekkel néz, hogy neki csak annyi pénz kell, hogy a vonatra elég legyen, hogy az édesanyját láthassa... És nem lehet neki mit mondani. A saját lányát nem ismeri meg, hiába mondja neki hogy ki ő és az anyukája már régen nem él, akkor felháborodik, hogy miért nem szóltak neki, hogy meghalt? (Pedig ott volt a temetésén a lánya szerint)

Borzalmas az ilyen, rengeteg türelem és szeretet kell ahhoz, hogy ezt el lehessen fogadni. Anno a nagypapámnál is volt olyan (ő akkor már felkelni sem bírt), hogy kérdeztem szüksége van-e valamire, nem szomjas-e stb. Mondta hogy hozzak egy pohár vizet, kimentem, közben a nagyim ment hozzá be. Kintről hallottam, hogy megkérdezte tőle, hogy ez meg ki volt? A könnyeimet nyelve vittem be neki azt a pohár vizet, annyira rossz érzés volt.

Kitartást kívánok neked! Az orvosával kéne beszélned, hogy mostanában vannak fura dolgai. Valószínűleg sok mindent ő sem tud vele tenni, de azért ennyit szerintem megér!

Ez már szellemi leépülés, sajnos. A leírtak alapján az orvos sem sokat tud majd tenni, felírja a gyógyszert - nagypapád meg nem veszi majd be, hiszen "ő nem beteg". Az biztos, hogy kezelés mellett is romlani fog az állapota, de talán most még meg lehet állítani a hirtelen leromlást.

A tünetek alapján még nem mondható, hogy közel a vég.

Az én dédim nemrég halt meg 93éves volt,és 17évig volt Alzheimer-kóros. Azokat a tüneteket produkálta amiket leírtál! A vége felé már senkit nem ismert meg,és a gyerekkoráról beszélt,kereste a szüleit. Pelenkázni kellett.

Az hogy szellemileg leépül/t a nagyapád,egyáltalán nem jelenti azt hogy hamarosan meghal! Fontos hogy lássa orvos,a demenciával,és az Alzheimer-kórral még éveket lehet élni,ha más baja nincs!

1-es vagyok.

Nem fizikai leépülés, egyelőre "csak" szellemi. Abból áll leginkább, hogy esetenként erősebben, tisztábban jön vissza a múlt, mint ahogyan érzékelik a jelent. Később ezek az időszakok egyre hosszabbak, és ha nincs "karbantartva", akkor nagyon gyorsan állandósulni tud.

Ettől még akár több évtizedet is leélhet a nagyszülő fizikailag viszonylag aktívan és cselekvőképesen, nem kell őket "temetni". Csupán oda kell figyelni rájuk.

Hogy fér bele a katonaruhába? :) Egyébként a történet nem egyedi, az én nagyapám is megjárta a háborút, ennél cifrább dolgokat is.

Szerintem ő a magányba őrül bele. Több társaság kéne neki.