Hogyan lehet elfogadni, hogy egy korszak lezárult?
Nagymamám évek óta egyedül élt egy nagy családi házban, ahova még apuék is születtek. Én unokaként ott töltöttem minden nyaramat, sokszor pakoltunk össze és mentünk le hozzájuk egy-egy hétvégére amúgy is. 300 km, szóval nem a szomszéd sajnos. Nagyim is megöregedett úgy döntött, hogy nem szeretne senkink a terhére lenni, beköltözik egy otthonba. Más megoldásról hallani sem akart.
Elfogadtuk és tiszteletbe tartottuk a döntését, de akkor azt hiszem nem gondoltunk bele, hogy ennyire borzasztóan nehéz lesz ez mindenkinek.
A házban már nem lakik senki, el kell adni, nem akarjuk hagyni tönkremenni, illetve fizetni sem tudjuk a fenntartását hosszútávon sajnos. Borzasztó érzés volt becsukni magunk után az ajtót, a nagyim is zokogva szállt be az autóba, hogy egy élet munkáját hagyja itt és indul egy otthonba ahol senkit és semmit nem ismer, alkalmazkodni kell, stb. Kicsit meg is torpant, de eltökélt volt, megyünk és kész.
Nehezen tudjuk feldolgozni, hogy többé nem látogatjuk meg, nem legeljük az epret, nem kapáljuk a kertet, nem reggelizünk azon a teraszon, nincs többé friss paradicsom és ott töltött nyár. Többé semmi nem köt ahhoz a helyhez és ha nagymamám már nem lesz akkor ahhoz a városhoz sem. Egy korszak lezárult. Nálatok volt hasonló a családban? Hogyan dolgoztátok fel? Könnyen túltudtátok tenni magatokat rajta?
válasza:Miért nem hozzátok/más családtaghoz költözik?
Felénk nem szokás az öreget otthonba dugni ha nem igényel 24 órás ápolást,hanem odaköltözik valamelyik gyerekéhez/unokájához.
válasza: válasza:Meg tudlak érteni....
Az én nagymamám jól van, de nem tudja már rendben tartani a kertet és a nagy házat, ezért eladta és egy kis lakásba költözött. Rossz érzés, hogy elmegyek ugyanabba a városba, de nem nézem meg a cseresznyefát amire gyerekként másztam, nem bújok el a faházban amit a nagypapám és apukám építettek stb. Volt egy édesség-fa is, amire mindig akasztott valami finomságot mire mentünk: csokit, sütit, nyalókát.
Feldolgozni? Nem így fogalmaznék. Ez van, ez az élet rendje. Nagymamának ez így jó és ez a lényeg. A kapcsolatunk nem változott, csak a háttér :-)
válasza:Ne már, én most zokogok...
Szintén sokat nyaraltam gyerekként a nagyszüleimnél, nagygazdaságban.
Lassan láttam, ahogy eltűnnek az állatok, épül le a dolog, most még bírnak, már csak növényekkel, de mi lesz, ha történik velük valami? Már a gyerekeimmel járok oda, és fáj, hogy ők nem élhetik át, hogy nyüzsög az udvar, Istenem... nem akarom elveszíteni :(
Kedves első! Nálunk sem szokás az időseket otthonba dugni és igen, az első komolyabb probléma fellépése óta napi szinten emlegettük a nagyimnak, hogy mostmár költözzön hozzánk. Most a vége felé, hogy már a konyháig nem tudott elmenni (különálló helység, 5-6 lépcsőt meg kell tenni kint) egyenesen könyörögtünk, hogy jöjjön. Ő eldöntötte, hogy nem, otthonba megy és kész. Ott született, ott élt, ott van eltemetve a fia, a férje, nem hajlandó abból a közösségből eljönni és kész. Megnézném, hogy te egy 80 éves makacs mamit még is hogyan térítenél más belátásra. 300 km-ről azt sem tudjuk megoldani, hogy nap mint nap átjárjunk hozzá, ha ezt tudnánk biztosítani, akkor nem lenne gond, illetve ha ilyen közelségben laknánk, valószínű ő is könnyebben hajlott volna arra, hogy hozzánk költözzön.
Én is olyan élményekre gondolok, mint amit a harmadik válaszoló írt, azzal a különbséggel, hogy az én nagyim már nem önellátó és egyre inkább robban le, szóval sajnos érezni valahol azt, hogy már nem lesz sokáig köztünk és így nagyon nehéz elfogadni a tényt. Apró lépések. Először embert kellett fogadni, aki műveli a kertjét, aztán szociális segítőt, aki bevásárol neki, majd befizetni menzára, hogy vigyék neki az ebédet, aztán mostmár költöztetni az otthonba. Nem könnyű. :(
válasza:ismerős a helyzet :( de neked legalább még él a nagymamád, nekem már mindegyik nagyszülőm meghalt. az egyik lakást rokon vette meg, de a másik nagyszüleim házát még nem tudtuk eladni, mert olyan helyen van. fáj még bemenni abba a házba, de úgy érzem, most már nem zavarna, ha eladnánk, mert már úgyis üres, és soha többé nem lehet olyan, mint régen, szóval az ember bele tud nyugodni.
de most egy hozzászólásról úgy eszembe jutott, amikor nyáron cseresznyéket aggattam ott az egyik ajtórácsra és azt játszottam, hogy karácsonyfát díszítek...
válasza:A nagypapám udvarán a nagy cseresznyefát együtt ültettük 34 éve, a háza úgy van kialakítva, hogy igazi gyerek mennyország legyen, minden szép, ami ott történt, megmarad bennem, de a tárgyak egyszer odalesznek. Ő már 85 éves, ő sem akart a fia után az ország másik végébe költözni, inkább hozzá költözött be ápoló. Ha eljön az ideje, nekem is fájdalmas lesz látni a házat, ahogy más csukja be a kaput és nem mehetek be a fa árnyékába. De ez az ő élete, az ő háza.
A mamámat már eltemettük, a ruháit jótékonysági szervezetnek adtuk, de iszonyú érzés volt a kosztümöket fogni és emlékezni az alkalmakra, amikor viselte. De már nincs itt, hogy felvegye. Olyan volt odaadni az idegeneknek, mintha egy hatalmas sziklát löktek volna a szívemre. Azóta is ott van.
Sajnálom, kérdező, ez szerintem feldolgozhatatlan.
válasza:De fura ezt újra elolvasni.
A nagymamám sajnos már nem él, de az idősek otthona adott még neki majd öt évet, ahol kerekesszékkel, társaságban egymást segítve elboldogult, sokáig megvolt még a lehetőségekhez képest az önállósága, amit mi már nem tudtunk biztosítani.
A háza... 8-9 éve adtuk el, de a mai napig sajog a lelkem érte/miatta. Az örömet jelent, hogy olyan ember vette meg, akinek szintén volt érzelmi kötődése hozzá.
11 éve... te jó ég!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!