Nem tudom feldolgozni hogy örökbe adtam a gyerekem. Mit tegyek?

Az egész 16 évvel ezelőtt kezdődött, amikor megismerekdtem az akkori párommal (én 20, ő 22 éves volt). 2 hónap után teherbe estem, nem terveztük a babát. Én addig kollégiumban laktam, mivel engem a szüleim sosem szerettek, ezért egyértelmű volt hogy az én babámat sem fogják elfogadni, tehát rájuk nem számíthattunk. A párom szülei örültek a babának, csak ők meg olyan anyagi helyzetben voltak, hogy kenyérre is alig telt. Ekkor még a párom is tanult, ő mellette dolgozott is, amiből az iskolát fizette. A párom 6 hónapos terhesen elhagyott, nem tudta feldolgozni hogy kisbabánk lesz. Abortuszról már lekéstünk ezért egyetlen választás maradt: örökbe adni a babát. Én felneveltem volna egyedül is, ha lett volna miből. Megszületett a baba, örökbe adtuk, én visszakerültem a szüleimhez. Dolgoztam, és amint tudtam rögtön mentem is albérletbe. Egyedül voltam, nem telt úgy el éjszaka (és még ma sem) hogy ne sírtam volna. Amíg a szüleimnél laktam, rengeteget szidtak, elhitettek velem mindent, semminek néztek, egész életemben csak azt kaptam tőlük hogy fizették az egyetemet. Pszichológushoz sosem mentem, egyszerűen nem lett volna pofám ezek után odaállítani, hogy örökbe adtam a kisfiam. 4 évvel utána megismerkedtem egy másik férfival, együtt voltunk 5 évig, de elhagyott, mert én megmondtam neki hogy nekem a lelkiismeretem nem enged még egy babát, ő pedig gyereket szeretett volna. Eltelt a szülés óta 16 év, teljesen belebetegedtem, egész álló nap arra gondolok még ma is hogy mit csinálhat, jól van e, és odáig fajult ez, hogy arra is szoktam gondolni hogy vajon él e még (mert hát milyenek a mai fiatalok) :( Főleg a születésnapján és ünnepekkor nagyon nehéz. Úgy szeretném átölelni, tudni hogy jól van. Nem lehet úgy élni hogy fogalmam sincs hogy néz ki vagy hogy nem e kallódott el a fiam. Szörnyű érzés hogy nem tudom őt elképzelni. Én nem akartam örökbe adni, de 16 évvel ezelőtt ezt rámkényszerítették, és (tudom hogy ez nem kifogás) de elég naiv is voltam. Nem tudok elmenni szórakozni, mert folyton az jár az eszembe hogy lehet hogy ő nem boldog, és akkor én miért legyek az? Nagyon sajnálom őt, nagyon hiányzik, de megkeresni nem tudnám, (bár szívem szerint ezt tenném), mert nem szeretném mégjobban felkavarni őt ezzel. Most is arra gondolok hogy vajon mit csinálhat, hol élhet és hogy boldog e. Nem tudok elszámolni a lelkiismerettel. Ma már biztosan másképp csináltam volna. :(

Nem sajnáltatni akarom magam, nyugodtan szidjatok le, nagyon megérdemlem!!