Tényleg ennyire kritizálni való vagyok, ahogy a párom teszi, ennyire rosszat írtam?

Régebben írtam verseket, gondolatokat az érzéseimről és ezeket megosztottam vele, neki egyik sem tetszett, már szinte József Attilához hasonlítgatta, holott csak egy levél és nem az volt a célom, hogy kiadassam, csak meg akartam osztani vele, hogy tudjon a múltamról és arról, hogy milyen érzéstornádón mentem keresztül. Szerelmes voltam egy festőművészbe és miután szakítottunk leírtam a gondolataimat, egy levelet adtam a fiúnak, amit leírok ez alá. Ezt most miért kellett kritizálni, miért nem tetszik neki, hogy én ilyen érzékeny vagyok? Szerinte inkább ne írjak semmi ilyet.

"Csak él a maga világában, melyet évekkel ezelőtt teremtett maga körül, abban a világban melyet a volt szerelmek igazítottak, összezúztak, szétmorzsoltak, újjáépítettek, vagy épp felvillanyoztak. A füstös szobai falak repedései, ha mesélhetnének, megélt kapcsolatok, széttört szívek, buja vágyak, nagy ölelkezések játszóterei lennének. Az idő haladt, a lányok mentek, de az enyv a vásznon, a szivárvány porai az üvegben, a ragasztó kötődése a képeken mind-mind egy művész örök barátai, úgy ragaszkodnak hozzá, mint gallyak a fa törzséhez. Együtt lélegeznek, kelnek, s ébrednek vele. S én mikor lehetnék szín a képeken, porszem a kereten, társa, élete, hogy ne csak akt, hanem múzsa legyek."

"Már nem szólsz többé, de bennem nyomot hagysz, lágy tüskéidet lassan kibontod, tegnap szerető karodba borultam, s fellegvárat építettem magamnak. A múlt percei hirtelen üvegszilánkokká törtek, eltiport váram romjai szanaszét hevernek.

Csillag vagyok, múltam, jelenem, jövőm van. De most tán kihűlve látszom, fényem halvány, sugaram pislákol, lassan eldobom csóváim, magányos hullócsillag vagyok.

Csak egy pillanat vagyok az égbolt terepén, a horizont milliónyi égi jele közül csak egy iramló porszem. Nem látni már, darabjaimra estem, poraim öntözik most a deres mezőket.