Mit tehetnék, hogy végre foglalkozzanak velem is?! Vagy én reagálom túl az egészet?

Annyira el vagyok keseredve, h az valami hihetetlen! Nagyon szeretem a szüleimet, meg az egész családomat, de mindig van, aki miatt fáj a fejem. Apu sokáig dolgozik minden hétköznap. Amikor hazajön, akkor általában fáradt, sokszor meg ideges. Én általában amikor megjön, kiülök a konyhába, hogy amíg ő vacsorát készít, addig beszélgessünk. A többiek nézik a híradót, vagy gépeznek. Ő mégis, ha kell, segít. De nem egyenlő arányban és ez rohadtul zavar. Bátyámnak órákig, de tényleg konkrétan órákig segít, ül mellette a gép előtt (programozó) és megoldja a problémáit, és ez elveszi az egész estéjét. És rendszeresen. Én nagy néha kérek tőle valamit, hogy foglalkozzon velem, mert nekem is a segítségére lenne szükségem, de legtöbbször csak ígérget. Hogy majd, majd. Ma az online jegyváltáshoz szerettem volna segítséget kérni, mert ő keni-vágja ezeket a dolgokat. Éppen evett és nézték a híreket. Mondta, hogy jó, majd segít. Bátyám lepisszegett és mutatta a hírt a tévében neki, hogy "figyelj, na ez az...". Apu egyből "mimimi?" odakapta a fejét és én hirtelen nem is léteztem már többé. Baromira felhúztam magam, mert amit legjobban utálok, az az igazságtalanság és az, ha nem egyenlőképpen bánnak velünk. (Azt még meg kell jegyeznem, h lehet, h nehéz a természetem, de én nagyon igyekszem mindenki kedvében járni: kérdezgetek mindenkit, milyen napja volt, én segítek a legtöbbet a házimunkában, összedobok gyümölcssalátát nekik csak úgy random, mert jófej vagyok, szóval igazán jól viszonyulok hozzájuk.) Szóval ott jártam, h felkaptam a vizet és beszóltam neki, hogy "Héé, én fontosabb vagyok, mint a hírek, nem??!!", mire ő "De mit vársz, hiszen vacsorázok? Most menjek egyből?" Ő is dühös lett, mire én azt mondtam, hogy persze, hogy nem most. Hát persze, hogy nem és elvonultam sértődötten. Annyira zavar ez az egész! Anyu utánam jött és azt mondta, tegnap vele se foglalkozott, meg ilyenek és mondom, de jó, most is őt kell sajnálni. Nem akarok önző lenni, de néha unom már ezt a lelki-szemetes dolgot, mert ez a szerepem és én mindenkinek szívesen segítek és meghallgatom a problémáit és próbálok megoldást kitalálni és támasz lenni, de azt AKAROM, hogy valaki végre engem is meg akarjon hallgatni, mert ezt már nem bírom tovább, hogy az ÉN érzéseim senkinek sem fontosak. És az a legnagyobb baj, hogy ezt nem tudom nekik soha elmondani, mert egyszerűen képtelen vagyok az érzéseimről beszélni, mert amint valami ilyesmi kerül szóba, én úgy érzem, gombóc van a torkomban és képtelen vagyok ezekről beszélni, mert még elbőgöm magam és az tényleg elviselhetetlen, engem senki ne lásson sírni! Ezért bántok meg olyan gyakran másokat szóval, mert egyszerűen nem tudom ezt kontrollálni, a tetteket sokkal inkább. Szóval a vége mindig az, hogy én elvonulok és kisírom magam, ahol senki nem lát. Ezért csinálok néha zűröket, mert akkor legalább rendesen rám figyelnek. Mi a fenét tehetnék, hogy változzon a helyzet???